„Szükségem van egy feleségre, tarts velem!” – mondta a herceg. A nő válasza azonban mindenkit megdöbbentett: „Csak akkor, ha hajlandó vagy az én házamban élni.”

–Átadhatom az adminisztrációt Don Leandrónak, és itt maradhatok.

– Nem – felelte. – Azért jöttél ide, hogy feleséget találj, aki megvédelmez 120 családot. Ha most elhagyod őket, hogy teljesítsd a feltételemet, más emberré válsz. És én nem ahhoz a férfihoz mentem feleségül.

Jacinta kilenc napig hallgatott. Aztán titokban elutazott San Jerónióba Doña Matilde kíséretében. Megkérte Don Leandrót, hogy mutassa be őt, mint a kis tanyákhoz járatos nőt.

Kilenc telket látogatott meg, konyhákba ment, az öntözőcsatornák mentén sétált, és olyan családokat hallgatott meg, akik soha nem mertek volna megszólalni a márkinő előtt.

Rosa Santillán házában mindent megértett.

– A márki nagylelkű volt – mondta az özvegy. – De az intéző itt olvasta fel a döntését, négy nappal azután, hogy eltemettük a férjemet. Válaszolnom kellett. Olyan dolgokat akartam mondani neki, amiket csak valakinek mondhattam, aki ebben a konyhában ül.

Jacinta váratlan megoldással tért vissza Las Ánimasba.

„Visszatérsz San Jerónimóba, és én veled megyek” – jelentette be. „De nem fogok ott élni, mint egy márkinő, aki csokoládéval kínálja a látogatókat.”

– Mit fog tenni?

„Kilenc kis tanya van, amelyeket Don Leandro a számuk alapján ismer, de belülről nem. Én fogom felügyelni őket. Meglátogatom a családokat, meghallgatom a problémáikat, és jelentéseket nyújtok be. Fizetést is fogok kapni.”

Rodrigo meglepetten nyitotta ki a szemét.

– Azt akarod, hogy a saját férjed fizessen neked?

– Nem. Azt akarom, hogy a birtok fizessen egy munkást. Ha nem kapok fizetést, tolakodó hölgynek fognak tartani. Ha a könyvekben konkrét kötelezettségekkel szerepelek, megítélhetnek, hogy jól vagy rosszul végzem a munkámat.

Aztán Euszebioszról beszélt.

„Jön velem földfelügyelőnek. Még azelőtt észrevesz egy elhanyagolt kerítést, egy beteg állatot vagy egy lusta fiút, mielőtt bármelyik intéző kinyitná a főkönyvét. Lesz háza, lova és fizetése. Nem alamizsnája.”

Eusebio sírt, amikor megkapta a kinevezést. Megpróbálta leplezni a kalapja levételével, de a keze annyira remegett, hogy mindenki látta.

A San Jerónimóban töltött első év nehéz volt. Néhány nemesi család lenézte Jacintát. A palota szolgái olyan udvariasak voltak, hogy minden mondata falnak tűnt.

Az igazi kihívás akkor jött, amikor egy jégeső elpusztította a termés nagy részét.

Baltasar pénzt kínált a földek feletti uralomért cserébe, amíg Rodrigo be nem töltötte a 35. életévét. Azt a pletykát is terjesztette, hogy egy parasztasszonnyal kötött házasság nem elég érvényes az örökség megtartásához.

A könyvvizsgálat napján több mint 40 bérlő gyűlt össze a fő pajtában. Balthazar egy közjegyző kíséretében lépett be, és bejelentette:

– Szent Jeromosnak olyan valakire van szüksége, aki vezetőnek született, nem egy olyan nőre, akinek még mindig sár van a cipőjén.

Jacinta letette a jelentéseit az asztalra.

Felkereste az összes érintett parcellát. Négy család bérleti díjának csökkentését, két másik család fizetésének elhalasztását, valamint azok kötelezettségeinek fenntartását javasolta, akiknek még elegendő tartalékuk volt. Minden döntését számadatokkal, tanúvallomásokkal és termésbecslésekkel támasztotta alá.

Ezután bemutatta a pap, a tanúk és Doña Inés által aláírt házassági anyakönyvi kivonatot. Nem volt benne záradék a feleség származására vonatkozóan.

Baltazár megtévesztése lelepleződött.

De Jacinta nem kérte, hogy letartóztassák vagy megalázzák.

– Hadd menjen – mondta. – Egy olyan ember, aki képes kihasználni egy vihart, hogy földet lopjon, már most is viseli a saját büntetését: soha nem fogja tudni, mikor marad mellette valaki szeretetből, és mikor félelemből.

A kifejezés elterjedt az egész régióban.

Don Leandro nyilvánosan helyeselt minden jelentést, amit Jacinta tett. A családok megértették, hogy az új márkinő nem dicsekedni, hanem dolgozni jött. Az öntözési projekt befejeződött, Rosa Santillán megtartotta a földjét, fia pedig a régió egyik legjobb gazdájává vált.

Eusebio kilenc évig dolgozott felügyelőként. 67 évesen megkérte Jacintát, hogy tanítsa meg leírni a nevét. Halála után San Jerónimóban temették el egy sírkő alatt, amelyen ez állt:

„Eusebio Rojas: egy élet, amit mások figyelmen kívül hagytak.”

Tomás továbbra is a Las Ánimas élén maradt. Doña Matilde élete végéig megtartotta a házát.

Rodrigónak és Jacintának három gyermeke született: két fiú és egy lány. Az első abban a kis vályogházban született, ahol Jacinta is született. Amikor több hölgy tiltakozott, hogy San Jerónimo örököse ne egy szerény viskóban szülessen, Jacinta így válaszolt:

– Ennek a családnak minden gyermeke elegáns falak között fog születni. Azt akartam, hogy legalább az egyikük az első lélegzetvételétől fogva tudja, honnan ered a vezetéknevünket fenntartó méltóság.

Évekkel később, egy kerítésen ülve Las Ánimasban, Rodrigo megkérdezte tőle, hogy megbánta-e, hogy arra kényszerítette, hogy ott éljen.

„Végül te döntöttél úgy, hogy vissza kell térnünk a palotába” – emlékezett vissza.

Jacinta a vállára hajtotta a fejét.

–Ez a ház sosem volt az én állapotom.

– Szóval, mi is volt az?

„Nem tudtam hozzámenni egy olyan férfihoz, aki soha senki előtt nem volt haszontalan. Tudnom kellett, hogy képes vagy-e hibázni anélkül, hogy a szégyened kegyetlenséggé változna. Amikor a konyhámban találtam rád, és azt mondtad: »Nem tudom, hogyan kell csinálni«, megértettem, hogy életünk végéig elmondhatjuk egymásnak az igazat.”

Rodrigo megfogta a kezét.

– Mi lett volna, ha aznap nem térek vissza?

–Eladtam volna a ranchot, adminisztrátorként kerestem volna állást, és évente körülbelül négyszer gondoltam volna rád.