„Szükségem van egy helyre, ahol lakhatok”… A herceg így válaszolt: „Feleségre és örökösre van szükségem.”
– Nem könyörgök. Két éjszakára ágyra van szükségem. Cserébe dolgozhatok is.
Mariana tekintete találkozott az imént ajtót nyitó férfiéval. A férfi egy szövettáskát cipelt, csizmáját por borította, és négy realt tartott a markában. Mögötte a felhők újabb vihart jósoltak Guanajuato földjeire.
A férfi a kifakult ruhájára nézett.
– És a két éjszaka után?
Mariana nyelt egyet.
-Nem tudom.
Néhány másodpercig csak a szél susogását lehetett hallani a fák között.
Aztán Don Alejandro Villaseñor, a Santa Clara birtok tulajdonosa így válaszolt:
–Neked lakhatásra van szükséged. Nekem feleségre van szükségem.
A mögötte várakozó szobalány elejtett egy kulcsot.
Marianna nem hátrált meg.
– Akkor segítene, ha elmagyarázná, milyen feleséget keres.
1878 szeptembere volt.
Mariana egészen hat hónappal korábban még azt hitte, hogy mindig lesz fedél a feje felett.
Tizenhét éves kora óta a nagynénjénél, Doña Beatriznál élt. Ő vezette a házat, vezette a könyvelést, és gondoskodott róla, amikor a fájdalom miatt nem tudott felkelni. Az elmúlt négy évben azt is megtanulta, hogy türelmesen reagáljon, amikor az idős asszony elfelejtette a nevét.
Soha nem kapott fizetést.
„Családtag vagy” – mondták neki.
De amikor Beatriz meghalt, a vagyon egy unokaöccsére szállt, aki egy közjegyző és két szekér kíséretében érkezett.
Mariana a kulcsokkal a kezében várta.
„Melyik szobában fogok lakni?” – kérdezte.
A férfi kerülte a tekintetét.
– Más szállást kell keresned.
Kilenc évnyi munka egy zsák ruhával és néhány aprópénzzel végződött, amelyeket kínos nagylelkűséggel osztottak szét.
Az unokatestvérei két hétig látták vendégül. Aztán elkezdődtek a halk beszélgetések az étkezési költségekről.
Mariana elment, mielőtt kérniük kellett volna rá.
Varrónőként, társaként és adminisztrátorként keresett munkát. Bármerre járt, friss referenciákat vagy fizetett tapasztalatot kérdeztek tőle. Az, hogy évek óta gondozott egy idős asszonyt, semmit sem bizonyított.
Azon a reggelen egy öszvérhajcsár mesélt neki Santa Claráról.
– Egy ekkora háznak mindig segítségre van szüksége. Bár azt mondják, hogy a tulajdonosa hamarosan meghal.
Mariana először a szolgálati bejáratot hívta. Azt mondták neki, hogy nincs szabad hely.
Ezért kötött ki a főbejárat előtt.
Alejandro bevezette a könyvtárba, és rendelt ennivalót, mielőtt folytatta volna az útját.
Harminchat éves volt, sápadt arca volt, és furcsa módon mozdulatlan maradt egyik mondatról a másikra.
Amikor leült, Mariana észrevette, hogy levegőt kap.
Várta, hogy visszakapja.
–Nyolc évvel ezelőtt egy orvos szívbetegséget diagnosztizált nálam. Azt mondta, valószínűleg nem fogom megélni a harmincöt évemet.
Mariana figyelte, de nem szakította félbe.
– Apám a családi rendelkezések függvényében hagyta a vagyonát. Ha leszármazottak nélkül halok meg, jelentős része olyan rokonokra száll, akik alig ismerik ezt a vagyont. Ezt szeretném elkerülni.
– És azt várod, hogy gyereket szüljek neked?
Alejandro kedves szavak mögé bújva fogadta a kérdést.
– Ezt képzeltem el, amikor beszéltem vele. Felajánlanám neki a saját jövedelmét és a jogot, hogy itt éljen, függetlenül attól, hogy vannak-e gyermekei.
Mariana otthagyta a kenyeret a tányéron.
– Fel kell tennem neked néhány kérdést.
– Annyit, amennyit csak akarsz.
– Feleséget vagy dajkát vársz?
– Vannak emberek, akiket azért béreltek fel, hogy gondoskodjanak rólam. Nem lenne kötelességem gondoskodni magamról.
– Ha elutasítom az ajánlatodat, akkor itt alhatok?
Alejandro lesütötte a szemét.
– Igen. És segítek neki munkát találni.
– Ezzel kellett volna kezdenie.
—Igazad van.
Marianna megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Miért pont én?
Eltartott egy ideig, mire válaszolt.
„Mert megkérdeztem tőle, mit fog csinálni holnap, és azt mondta, hogy nem tudja. Senki sem beszél így velem. Mindenki úgy tesz, mintha tudná a jövőmet, még akkor is, ha előre elbúcsúznak.”
A térdén pihenő kezeire nézett.
– Egy utolsó kérdés. Szeretnivaló gyermeket szeretnél, vagy valakit, aki továbbviszi a családnevedet?
Alejandro sokáig hallgatott.
– A mai napig többet gondolkodtam a vezetéknéven.
– Akkor még nem áll készen az apaságra.
A szobalány, aki kávét hozott, megállt az ajtóban.
Alejandro nem sértődött meg.
– Lehetséges – ismerte el.
Mariana egy tiszta szobában töltötte az éjszakát. Senki sem követelt tőle választ.
A következő hetekben a házvezetőnővel, Doña Consuelóval dolgozott együtt, miközben más lehetőségeket is keresett. Fizetést kapott a munkájáért, és egy másik ügyvéddel is beszélt, mint Alejandro ügyvédjével.
Írásba foglalta a neki ajánlott lakbért. Tisztázta, hogy az nem függ a terhességtől, és hogy semmilyen intim együttlét nem lesz kötelezettség.
Amikor Mariana rájött, hogy elmehet anélkül, hogy visszatérne a nyomorúságba, beleegyezett, hogy férjhez megy.
– Nem vagyok szerelmes beléd – mondta neki.
-Tudom.
– De jobban megbízom egy olyan férfiban, aki felismeri a kellemetlen válaszokat, mint azokban, akik megígérték, hogy gondoskodnak rólam, majd kikísértek a házból.
Egy hónappal később összeházasodtak.
Mariana a zöld ruháját viselte, amit ő maga alakított át. Alejandro felajánlott neki egy újat, de nem erőltette, amikor Mariana visszautasította.
A szertartás rövid volt.
A pletykák sokkal tovább tartottak.
A templomban a hölgyek olyan kedvességgel beszéltek vele, ami jobban fájt, mint a sértések.
– Milyen szerencsés vagy, kedvesem! Pont akkor érkeztél, amikor Don Alejandronak ennyi vigasztalásra van szüksége.
Mariana megköszönte nekik, majd témát váltott.
