Mariana tartotta a lepedőt.

Megvizsgálta újra az orvos?

– Nem. Visszavonult az utazástól. Az idejáró orvosok ismerik a diagnózisát.

– Ellenőrizted már saját szemeddel?

Alejandro összevonta a szemöldökét.

– Rosszul vagyok, Mariana. Láttad már.

– Nem kétlem. Azt kérdezem, hogy valaki újraértékelte-e azt az előrejelzést.

Túl gyorsan felkelt, és kénytelen volt az asztalra támaszkodni.

– Azt hiszed, nyolc évnyi betegséget kitaláltam?

– Nem. Szerintem azonnali választ érdemel.

Alejandro megkérte, hogy hagyja békén.

Mariana könnyes szemmel távozott.

Másnap reggel bocsánatot kért.

– Ha tévedtem… – kezdte, de nem tudta befejezni.

Várt.

–Visszautasítottam már utazásokat, barátságokat, mindent. Nem tudom, mit kezdenék azokkal az évekkel, ha nem így kellene élnem őket.

Marianna leült mellé.

–Nem tudjuk őket visszaszerezni. Megkérdezhetjük, mi következik.

Alejandrónak hetekbe telt, mire döntött.

Végül írt Dr. Ignacio Roblesnek, és egy másik orvos véleményét is kikérte.

Robles februárban érkezett. Megöregedett, bottal járt, és még mindig csendet parancsoló hangja volt.

Ezúttal azonban alaposan figyelt, mielőtt megszólalt.

Átnézte az ügy iratait, megvizsgálta Alejandrót, és beszélt az orvossal, aki a faluban kezelte. Aztán behívta Marianát.

Leült a férje mellé.

– A betegsége valós – kezdte Robles. – Ez nem változott.

Alejandro összeszorította az ujjait.

– De túl kategorikus voltam, amikor azt mondtam, hogy meddig fog élni. Nem kellett volna ezt a becslést mondatként előadnom.

A szoba elcsendesedett.

„Jól leszek?” – kérdezte Alejandro.

„Ezt nem ígérhetem. Gondoskodásra és megfigyelésre van szüksége. Amit azt sem garantálhatok, az az, hogy meg kell várnia a halállal a nyolc évvel ezelőtt általam meghatározott időkereten belül.”

Alejandro elengedte Mariana kezét.

Eltakarta az arcát.

Az orvos lehalkította a hangját.

– Sajnálom, hogy olyan bizonyosságot adtam neked, ami nem volt meg neked.

Nem volt azonnali öröm.

Alejandro napokig hol megkönnyebbülést, hol haragot érzett. Mariana azonban mellette maradt anélkül, hogy hálát követelt volna a hírekért, amelyek arra is kényszerítették, hogy szembenézzen mindazzal, amit elveszített.

A második értékelés egy lényeges pontban egyetértett: a betegségét kezelni kellett, de senki sem tudott neki időpontot ajánlani.

Egyik délután ki akart menni a gyümölcsösbe.

A fiatal almafák alig emelték fel ágaikat a támlák fölé.

„Nem tudom, hogyan éljek anélkül, hogy számolnám, mennyi van még hátra” – vallotta be.

Mariana letelepedett mellé a padra.

– Holnap elkezdhetjük.

Sándor megfigyelte a nedves földet.

– Mit szeretnél holnap csinálni?

Könnyein keresztül mosolygott.

– Reggelizünk veled. Ellenőrizzük a hidat. Vitatunk arról, hogy miért veszíted el mindig az ollódat.

Halkan felnevetett.

Aztán Marianna hozzátette:

– És mondd meg neki, hogy szeretem, anélkül, hogy megvárnám azt a napot, amikor már nem fél.

Alejandro ránézett.

– Mióta?

– Nem tudnám megmondani. Akkor történt, amikor helyet csináltál a tányéromnak.

Homlokát az övéhez támasztotta.

– Már azelőtt elkezdtem szeretni, hogy fákat mertem volna ültetni.

Átölelve maradtak, míg Consuelo két takaróval ki nem ment megkeresni őket.

A következő évben megszületett lánya, Izabella.

Amikor a bába Alexander karjába helyezte a kislányt, a fiú sírt anélkül, hogy megpróbálta volna leplezni.

Mariana az ágyból figyelte őt.

„Nem az a férfi örökös, akit azon a napon elképzeltem” – mondta.

Alejandro az ujjával megérintette a lánya arcát.

– Azon a napon nem tudtam, mit kérek.

Ügyvédei segítségével a lehető legtöbb vagyonát átszervezte, hogy megvédje Marianát és gyermekeit. A családnév folytonossága már nem volt döntéseinek középpontjában.

Később született egy másik fiuk is, Tamás.

A betegség nem múlt el. Voltak félbeszakított ünnepségek és olyan éjszakák, amikor visszatért a félelem. Felülvizsgálták a kezeléseket, szükséges pihenőidőket vezettek be, és a terveket Alejandro képességeihez igazították.

De Santa Clara abbahagyta a hallgatást.

Egy iskola nyílt a felújított szobákban. A híd ismét biztonságos volt. Consuelo megtanult árajánlatot kérni anélkül, hogy bocsánatot kérne, ha a jövőre gondol.

Hat évvel Mariana érkezése után Isabel egy almával a kezében a szülei felé rohant.

– Ennyi elég is!

Alejandro a fa alatt ült. Úgy fogadta a gyümölcsöt, mintha a lánya valami lehetetlent adott volna neki.

Eltörte, és megosztott belőle egy darabot Marianával.

Látta, hogy remegnek az ajkai.

– Még ki is próbálhatta őket – suttogta.

A gyerekeire nézett, akik egy újabb almát kerestek az ágak között.

Aztán megfogta a felesége kezét.

– Hála istennek, hogy nem hallgatott rám.

Mariana a vállára hajtotta a fejét.

Otthon számlák, beszereznivaló játékok és egy valószínűleg kihűlő vacsora várt rájuk. Alejandro még egy darabig ült, lassan élvezgetve a gyümölcsöt.

Egyszer nem számoltam az időt.