1. RÉSZ
Azon a délutánon, amikor a városi tanács munka és otthon nélkül hagyta Elena Salgadót, 83 pesóval a zsebében egy majdnem 2 méter magas idegen jelent meg a szobája ajtajában, és megkérte a kezét.

A Sierra de Chihuahua-ban található San Jerónimo del Pinar vidéki iskolája előző reggel leégett. Elena hat éve tanított ott, favágók, farmerek és fűrésztelepi munkások gyermekeit tanította. Elvesztette könyveit, füzeteit és egyetlen bevételi forrását. Másnap a Városi Bizottság három tagja kirúgta, azt állítva, hogy a pozíciójára “már nincs szükség”.

Elena gyanakodott rájuk. Hónapokig nem volt hajlandó aláírni az iskola áthelyezési papírjait, mert egy bányászati ​​vállalat akarta azt a földet az út mellett. Semmi bizonyítéka nem volt rá.

A panzió tulajdonosa péntekig adott neki időt a fizetésre. Odakint ónos eső kezdett esni.

Aztán megérkezett Tomás Valdivia.

Özvegyember volt, egy erdő- és szarvasmarha-farm tulajdonosa, majdnem két órányira innen. A városban azt mondták, hogy pénze, sok földje és lehetetlen természete van.

„Két fiam van” – mondta nyersen. „Mateo 10 éves. Nico 7. Az anyjuk 4 éve meghalt.”

Elena Cruzó, egy brazosok.

– Bocsánat. Mi köze nekem ehhez?

Felvettem gondozókat és tanárokat. Egyik sem örök életű. A gyerekeimnek tanulniuk kell, szabályokra és valakire, aki nem fél tőlük.

—Van egy bor a kereskedelemben?

—Nem pontosan

Tomás a nyitott ládára és a kialudt kályhára nézett.

– Szükséged van fedélre a fejed felett. Nekem szükségem van egy anyára a gyerekeimnek.

Elena ezt látja

– Egy anyuka nem áll szerződésben.

– Ezért akarom megkérni a kezét.

—Itt van

—Nem értelmezhető

Elmagyarázta, hogy nem románcra vágyik. Elenának lesz saját szobája, havi zsebpénze a nevén, és szabadon elmehet, ha valami nem működik. A Nincsnek szüksége lesz a magánéletre. Cserébe felneveli a gyerekeket, és segít nekik kialakítani egy rutint.

Elena legszívesebben kidobta volna. Aztán megkordult a gyomra.

Tamás elnézett, úgy tett, mintha nem hallotta volna.

—Nem fogadható el

—Nem látod a pedíriát.

Otthagyott egy ügyvédi névjegykártyát Cuauhtémocból és a házassági szerződés tervezetét. Elena az éjszakát azzal töltötte, hogy elolvasta. Másnap változtatásokat kért: megtartja anyagi függetlenségét, a munkavállaláshoz való jogát és a keresete feletti rendelkezést. Tomás mindent elutasított.

Négy nappal később polgári esküvőt kötöttek, ünnepség vagy romantikus ígéretek nélkül.

A tanyára érkezve Elena egy kőből és fából készült házat látott, fenyőfákkal körülvéve. A megkönnyebbülés csak másodpercekig tartott.

Mateo jött ki először, sovány és komoly volt. Nico mögötte jelent meg, sáros csizmával és egy régi vágással a szemöldökén.

– Te nem vagy az anyánk – mondta Mateo.

—Nem —válasz Elena—. Y no voy a fingir que lo soy.

Nico oldalra köpött.

– Akkor menj.

Az első vacsora rosszabbul végződött. Elena odaégette a tortillákat, túlsózta a babot, és majdnem tönkretette a pörköltet.

Nico beleharapott egy tortillába, és a tányérra dobta.

– Úgy néz ki, mint a kutyakaja.

Elena egy puffanással tette le a merőkanalat.

„Nem kértem, hogy elveszítsem az iskolámat, vagy hozzámenjek egy olyan férfihoz, akit alig ismerek. De főztem neked, és nem hagyom, hogy úgy beszélj velem, mintha szemét lennék.”

Mateo felemelte az állát.

– És mit fogsz csinálni?

– Szabj határt. Lehet, hogy nem bíznak bennem, de ennél az asztalnál senki sem aláz meg senkit.

Nico az apjára nézett.

Tomás fogta a legégettebb tortillát, és beleharapott.

—Nehéz.

Elena lenyűgözte.

– De ehető.

A következő hetekben Elena három szabályt vezetett be: nem szabad hazudni, nem szabad mások fájdalmát gúnyolni, és együtt vacsorázni. Felfedezte, hogy Mateo imádja a térképeket, Nico az állatok nyomait követi, és hogy mindketten égve alszanak lámpával anyjuk halála óta.

Egyik éjjel Nico egy rémálom után megjelent Elena ajtajában. Nem kért szeretetet, csak azt kérdezte, hogy égve hagyhatja-e a villanyt. Elena addig olvasott neki, amíg el nem aludt. Másnap este megérkezett Mateo, és úgy tett, mintha könyvet keresne. Elena nem vette észre a hazugságot. Helyet engedett neki a parázstartó mellett, és folytatta az olvasást. Attól kezdve ketten elkezdtek körülötte ólálkodni anélkül, hogy bevallanák, miért.

Apránként elkezdték keresni. Először Nico, majd Mateo. Tomás már sötétedés előtt visszatérni kezdett.

A ház mintha tanult volna lélegezni.

Míg egy reggel, miközben Tomás a kerítéseket ellenőrizte, Elena egy sikolyt hallott az északi domb mögül.

Kabát nélkül futott.

Mateo egy régi bánya bejárata mellett térdelt. Előtte a hó vörösre változott.

„Nico elesett!” – kiáltotta. „Nem tudom kihozni!”

Elena kikukucskált.

Egy apró kéz bukkant elő a korhadt deszkák közötti lyukból.

– Elena… – Nico zokogott lentről–. Nem érzem a lábamat.

2. RÉSZ
Elena a földre vetette magát, és a nyílás széléhez kúszott. Alatta egy majdnem 3 méter széles rés tátongott, régi gerendákkal megerősítve. Nico hó, kövek és egy deszka közé szorult, ami a jobb lábának nyomódott.

– Nézz rám! – parancsolta. – Ne csukd be a szemed!

-Fáj nekem.

–Tudom. Velem fogsz lélegezni.

Mateo sírt mögötte.

–Megmondtam neki, hogy ne jöjjön. Követtem, hogy visszahozzam.

–Szóval most te fogsz segíteni nekem. Szaladj a fészerhez, és hívd apádat. Aztán hozz két takarót és a piros kötelet. Ne a feketét.

A fiú elfutott.