Elena tudta, hogy már a rönk elmozdítása is súlyosbíthatja a sérülést. Csak annyira mászott le, hogy betakarja Nicót a pulóverével, és ébren tartsa. Mindenről beszélgetett vele: egy rókáról, amit a tyúkól közelében láttak, a könyvről, amit be kellett fejeznie, a még mindig ferdén kijövő sütikről.
„Meg fogok halni?” – kérdezte Nico.
– Amíg vitatkozhatok veled, addig nem.
A fiú egy zokogást hallatott, ami majdnem nevetésnek hangzott.
Tomás néhány perccel később megérkezett Mateóval, egy feszítővassal, csigákkal és kötéllel. A vér láttán elsápadt, de nem veszítette el a hidegvérét. Biztosította a talajt, a kötelet egy fenyőfához erősítette, és leereszkedett.
Hárman sikerült annyira felemelniük a gerendát, hogy kiszabadítsák a lábát. Nico addig sikoltozott, amíg rekedt nem lett.
Tomás a mellkasához emelte.
-Apu…
-Itt vagyok.
-Ne haragudj.
Tamás egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Majd később megbeszéljük. Most pedig lélegezz.
A creeli kórházba vezető utat jég borította. Egy farmmunkás vezetett, miközben Elena kötést nyomott a sebre, Tomás pedig mozdulatlanul tartotta Nicót. Mateo hátul ült és didergett.
A törés súlyos volt, de nem okozott maradandó érkárosodást. Műtétre, hetekig tartó immobilizációra és rehabilitációra lett volna szüksége.
Amikor az orvos elment, Tomás a falnak támaszkodott és eltakarta az arcát.
„Hónapokkal ezelőtt megjelöltem azt az enyémet” – mondta. „Megmondtam nekik, hogy soha ne keljenek át a dombon.”
Elena kimerült volt, kezei megszáradt vérrel voltak foltosak.
Nico nem engedelmeskedett. Mateo megpróbálta megállítani.
– Be kellett volna zárnom a bejáratot.
– És engedelmeskednie kellett volna. Ha ezt teljes bűntudattá változtatod, senkin sem fogsz segíteni.
Mateo egy székről hallgatta őket.
-Az én hibám volt.
Elena leült vele szemben.
-Nem.
– Ha elkaptam volna…
– Te a testvére vagy, nem az őre.
– Megígértem anyának, hogy gondoskodom róla.
Tamás felemelte a fejét.
– Mit mondtál?
Mateo a szájába harapott.
–Azon az éjszakán, amikor meghalt. Azt mondta, hogy vigyázzak Nicóra és rád.
Az ütés mozdulatlanná tette Tomást.
– 6 éves voltál.
– De megígértem neki.
Elena most először értette meg Mateo keménységét. Nem pusztán az anyja iránti hűségből utasította el. Négy éven át hitte, hogy egy felnőtt helyét kellene elfoglalnia.
Tamás térdelt le előtte.
– Figyelj rám jól. Ennek az ígéretnek soha nem szabadott volna teherré válnia. Én vagyok az apád. Gondoskodom rólad.
Mateo könnyekben tört ki.
– De te mindig dolgozol.
Tomás védekezés nélkül fogadta a mondatot.
-Igen.
–Amikor anya meghalt, már azelőtt elkezdtél elmenni, hogy egyáltalán felébredtünk volna.
-Igen.
– És akkor jössz vissza, amikor már aludtunk.
Tamás nyelt egyet.
– Mert az, hogy bementem a házba és nem láttam őt, teljesen tönkretett.
Mateo ránézett.
– Mi is.
A csend elviselhetetlen volt.
Azon az estén, a kórházi padon, Tomás bevallotta Elenának, hogy a munkáját arra használta, hogy elmeneküljön a gyásza elől. Felesége, Laura, gyorsan megbetegedett. Azt hitte, hogy a ranch működtetése a család eltartásának módja, de valójában két gyereket magára hagyott a félelmükkel.
– Ezért kerestelek – mondta. – Nem azért, mert spórolós voltál. Nem is azért, mert kétségbeesett voltál.
Elena arca megkeményedett.
– Olyan pillanatot választottál, amikor nem volt más választásom.
– Tudom. És szégyellem magam.
– Akkor miért pont én?
– Mert az egyik alkalmazottam tanára azt mondta, hogy kiálltál a bizottság előtt a diákjaidért. Azt hittem, hogy valaki, aki képes elveszíteni az állását a gyerekek védelméért, az enyémet is megvédheti.
Elena lesütötte a tekintetét.
– Nem vagyok az anyja.
-Nem.
– És soha nem fogom őt lecserélni.
– Nem akarom, hogy te csináld.
Tamás összekulcsolta a kezeit.
– Csak meg akarok győződni róla, hogy ha valaha úgy döntesz, hogy elmész, az nem azért van, mert azt hiszed, megvettelek.
Elena nem válaszolt.
Nico öt nappal később bénult lábbal tért haza. Az életük a közösen megváltozott. Tomás átszervezte a munkát, kiosztotta a feladatokat, és elkezdett a gyerekeivel reggelizni. Mateo abbahagyta, hogy esténként minden ajtót ellenőrizzen. Nico megkérte Elenát, hogy olvasson az ágya mellett.
De két héttel később megérkezett egy teherautó az önkormányzattól.
Rogelio Varela, az Elenát elbocsátó bizottság elnöke, egy ügyvéd kíséretében leszállt a buszról.
Rogelio egy borítékot cipelt.
– Salgado asszony, alá kell írnia egy nyilatkozatot a tűzesettel kapcsolatban.
Elena nem nyúlt a papírokhoz.
– Miért jönnek ilyen messziről ide?
Az ügyvéd így válaszolt:
– Mert új bizonyítékok kerültek napvilágra.
Tamás mellette állt.
Rogelio kinyitotta a borítékot, és három fényképet tett az asztalra: üzemanyagos hordókat, az iskola hátsó ajtaját és egy kora reggel parkoló furgont.
Elena felismerte a táblát.
Rogelio teherautója volt.
Mielőtt megszólalhattam volna, mondott valami még rosszabbat.
– A tűz nem baleset volt. És nem én voltam az egyetlen érintett.
Aztán Tomásra mutatott.
– Kérdezd meg a férjedtől, ki akarta megvenni azt a földet, mielőtt az iskola leégett.
3. RÉSZ
Elena nem a fényképeket nézte. Tomásra nézett.
Hetek óta megtanulta felismerni a hallgatását. Az, amelyik akkoriban volt, más volt: tudott valamit.
– Mondd, hogy semmi közöd hozzá.
Tamás túl sokáig várt.
– Nem én gyújtottam a tüzet.
Rogelio szárazon felnevetett.
– Milyen pontos válasz.
