–A diploma megszerzése után abbahagytam annak az e-mail címnek a használatát. És az új telefonomnak más száma volt.

– Kerestem a kollégánkat, Mauriciót. Azt mondta, hogy visszatértél Michoacánba az édesanyáddal, és senki sem tud kapcsolatba lépni veled.

Lucia lesütötte a tekintetét.

– Mauricio azt is elmondta nekem mindenki előtt, hogy már megkaptad tőlem, amit akartál, és hogy végleg Európába távoztál. Mindenki nevetett. Én is mosolyogtam, hogy senki ne vegye észre, mennyire összetörtem.

Alejandro gyengéden megkopogtatta nyitott tenyerével az asztalt. Mauricióra emlékezett: egy tréfamester, vakmerő, képtelen hallgatni. Egyikük sem ellenőrizte a helyzetet: a csendet elutasításnak hitték.

– Az anyám majdnem két hónapig kórházban volt – magyarázta Alejandro. – Amikor felépült, elfogadtam egy állást a spanyol irodában, mert meg voltam győződve arról, hogy nem akarsz többé látni.

– És láttam rólad fotókat rendezvényeken, ahogy mosolyogsz, elegáns emberek között. Azt hittem, az az este egy olyan hiba volt, amit inkább elfelejtenél.

Alejandro vett egy mély lélegzetet. Most már értette az elveszett üzenetet, az elmerült mobiltelefont és a nem fogadott hívásokat. Azonban egy sokkal fájdalmasabb kérdés maradt.

– Lucía, amikor megtudtad, hogy terhes vagy, még hónapjaid voltak, hogy keressenek. A nevem fent volt az interneten, akárcsak most. Írhattál volna nekem a cégnél, felvehetted volna a kapcsolatot a családommal, tehettél volna valamit. Miért hagytad, hogy elteljen kilenc év?

Lucía most először találkozott a tekintete. Az ujjai remegtek, de a hangja nem.

–Mert féltem attól, hogy mit fogsz gondolni, ha megtudod. És mert hibát követtem el, amiért Sofia nem érdemelte meg, hogy megfizessen.

Alejandro egy lépést tett közelebb.

– Mondd el, mi volt a hiba!

– Úgy döntöttem, jobb a lányomnak azt hinni, hogy az apja messze van… mint kockáztatni, hogy azt hallja, soha nem szeretted.

3. RÉSZ

Ezek a szavak nem segítettek Alejandrónak azonnal megérteni a lányt. Épp ellenkezőleg: jobban fájtak neki, mint az évek hallgatása.

„Esélyt sem adtál, hogy bebizonyítsam az ellenkezőjét?” – kérdezte.

Lucía leült. Egy hónappal a diploma megszerzése után, édesanyja házában tudta meg, hogy terhes. Rosa asszony, az egészségügyi központ ápolónője, kérdés nélkül megvásárolta a tesztet. Két napig üzeneteket küldött és törölt Alejandrónak. Aztán madridi fogadásokon látta a fotóit, amelyeken drága öltönyöket visel, fontos üzletemberek veszik körül. Nem tudta, hogy a kórházban tölti az éjszakáit.

„Befejeztem az ösztöndíjamat, anyám a fizetéséből élt, nekem pedig nem volt állandó állásom” – vallotta be. „Elképzeltem, hogy azzal fogsz vádolni, hogy megpróbállak csapdába csalni egy terhességgel. Gyáva és büszke voltam egyszerre. Azt hittem, megvédelek egy olyan kötelezettségtől, amit nem te választottál, de az igazság az, hogy meg akartam védeni magam az elutasítástól is.”

– És azzal védted az érzéseidet, hogy elvetted tőlem a lányomat – vágott vissza.

– Igen. Ezt tettem. És Sofiának nem volt egyetlen születésnapja sem úgy, hogy ne kérdezte volna meg, hogy bántom-e.

Nem sírva kért bocsánatot. Egyszerűen beismerte, amit tett. Alejandro megértette, hogy megérti a félelmét anélkül, hogy igazolná a döntését.

– Apai tesztet akarok – mondta. – Nem azért, hogy megalázzalak. Azt akarom, hogy amikor Sofia felnő, senki ne éreztesse vele, hogy nem a családom része.

– Rendben. De majd együtt elmagyarázzuk.

Sofia Doña Carmennel tért vissza, egy üres bögrével a kezében. Alejandro leguggolt Sofia szemmagasságába, és mesélt neki egy egyszerű tesztről, ami segíthet megválaszolni a kérdését. Sofia hallgatott.

-Fáj?

– Azt mondják, csak behúznak egy vattapálcikát az arcodba.

– Akkor ne viselkedj ilyen bátortalanul. Ha én meg tudom csinálni, te is meg tudod.

A tesztet két nappal később elvégezték egy guadalajarai klinikán. Amíg vártak, Lucía kilenc videómappához küldött egy linket, Sofía életének minden évéhez egyet. Hazaérve kinyitotta az elsőt, és nem tudta letenni. Látta újszülött lányát, amint megteszi az első lépéseit, elfújja a gyertyákat egy házi készítésű tortán, két görbe copffal bevonul az óvodába. Látta Rosa asszonyt, ahogy a színeket tanítja neki, és Lucíát, ahogy nevet a kamera mögött.

Hajnali négykor még mindig a képernyő előtt ült. Tizenéves kora óta először sírt. Semmilyen pénz nem hozhatta vissza Sofia első iskolai napját.

Az eredmény megerősítette, hogy az apaság valószínűsége nagyobb, mint 99,9%. Még aznap délután elment Lucía házához, egy bérelt lakásba egy szerény környéken, egy doboz édes kenyérrel a kezében. Sofía kinyitotta az ajtót az anyja előtt.

– Már tudod?

Alejandro letérdelt a folyosón.

– Igen, az apád vagyok.

Zsófia tanulmányozta.

– És miért nem látogattál meg soha?

– Mert nem tudtam, hogy létezel. Ha tudtam volna, sokkal hamarabb itt lettem volna.

Lucía nyíltan megerősítette ezeket a szavakat. Sofía bólintott, de hozzátett egy feltételt:

–Hívhatlak mostantól Alejandrónak? Furcsa érzés apának hívni.

– Hívhatsz, aminek csak akarsz.

Attól kezdve szerdánként meglátogatta, hogy segítsen a házi feladatában, szombatonként pedig elmentek vele szórakozni. Elmentek a Guadalajara Állatkertbe, sétáltak a városközpontban, és fagyiztak Tlaquepaquéban. Felfedezte, hogy Sofía rókákat rajzol minden papírdarabra, és utálja a be nem tartott ígéreteket. Ezért történt, hogy amikor azt mondta, hogy hatkor érkezik, akkor hatkor jelent meg.

De még mindig összekeverte az apaságot azzal, hogy mindent a pénztárcájával old meg.