Egyik szombaton látta, hogy Sofia tabletjének megrepedt a képernyője. Kérdés nélkül megvette a bolt legdrágább darabját. A lány örömében ugrott egyet, amikor kinyitotta. Lucia félrehívta.

– Több mint háromhavi fizetésembe kerül. Nem fogadhatjuk el.

– Ő a lányom. Kilenc éve nem adtam neki ajándékot.

–Pontosan ezért. Ne próbáld meg kilenc évet bepótolni egy dobozzal. Tudnia kell, hogy veled maradsz, még akkor is, ha nem veszel neki semmit.

Alejandro vitatkozni akart, de látta, hogy Sofía gondosan elteszi a készüléket, meggyőződéseként, hogy valami rosszat tett. Fájt neki így látni. Azon az estén eszébe jutott a lány egyik megjegyzése: a barátnője, Daniela festőműhelybe jár, és ő is meg akar tanulni akvarellfestékkel festeni.

Visszaadta a táblát, és vett egy készlet festéket, ecsetet és egy különleges jegyzetfüzetet. Sofia lenyűgözve nézte a színeket.

– Emlékszel, mit mondtam neked?

– Persze, hogy emlékeztem.

A kislány szorosan megölelte. Aztán festett egy rókát és egy férfi portréját, akinek az egyik szemöldöke magasabban van, mint a másik. Alejandro bekeretezte a rajzot, és a számítógépe mellé tette az irodában. Most először értette meg, hogy egy lány meghallgatása többet érhet, mint bármilyen vásárlás.

Nem volt könnyű dolga. Amikor Lucía megkérdezése nélkül előre kifizette egy művészeti kurzust, összevesztek a konyhában. A lány megkérdezte, hogy ki jön csütörtökönként Sofíáért; a fiú azt javasolta, hogy küldjék a sofőrt. Lucía nem volt hajlandó a lányt egy ismeretlen autójába ültetni. Alejandro bosszúsan ragaszkodott hozzá, hogy átütemezheti az igazgatósági üléseit, hogy maga jöhessen érte.

– Nem lehet egy egész társulatot átszervezni egy akvarellfestő tanfolyam miatt – tiltakozott a nő.

– Át tudom rendezni a prioritásaimat.

Aztán megjelent Sofia egy ecsettel a kezében.

– Elnézést, biztosak vagytok benne, hogy felnőttek vagytok?

Végül mindhárman nevettek. Megegyeztek a menetrendekben, bemutatták Sofíát a sofőrnek, és abbahagyták a döntéshozatalt anélkül, hogy előtte beszéltek volna vele. Alejandro megtanulta, hogy az apaság nem a parancsolgatásról szól, hanem a jelenlétről.

Először egy általános iskolai ünnepségen kellett ezt mindenki előtt bebizonyítania. Sofia verset akart szavalni. Átadott neki egy összehajtott meghívót, és közömbösséget színlelve megkérdezte:

– El tudsz jönni, vagy fontos megbeszélésed van?

– A találkozó megváltoztathatja a dátumot. A fesztiválod nem.

Alejandro korán érkezett a fedett teraszra, farmert és egyszerű inget viselt. Egy anya felismerte a cég hirdetéseiből, és megkérdezte, mit keres ott.

– Sofia Mendoza apja vagyok – felelte elég hangosan ahhoz, hogy Lucia hallja.

A kislány két arcot keresett a színpadon. Amikor meglátta őt Lucía mellett, abbahagyta az ideges ökölbe szorított kezeket, és hibátlanul felolvasta a mondatot. Végül odafutott hozzájuk, és bemutatta a barátainak. A fiú emlékezett a nevükre, a születésnapjukra, sőt még Daniela háziállatára is. Lucía olyan érzelemmel figyelte, amit évek óta tiltott magának.

Napokkal később Lucía influenzás lett, és lázzal ébredt. Alejandro még az óra kezdete előtt megérkezett, főzött pár túlfőtt tojást, és rémülten vette észre, hogy be kell fonnia a haját. Oktatóvideókat nézett a telefonján, és két egyenetlen lófarkot sikerült összefonnia, az egyik majdnem a füle fölé ért.

– Úgy hagytalak ott, mint egy madárijesztőt – mondta zavartan.

Zsófia a tükörbe nézett, és hangosan felnevetett.

–Ne változtasd meg őket! El akarom mondani a barátaimnak, hogy apám csinálta meg a hajam.

A szó olyan természetesen jött ki a száján, hogy mindketten megdermedtek. Alejandro nem szólt semmit, nehogy megtörje a pillanatot. Az ajtóból Lucía figyelte, ahogy megpróbálja elrejteni a könnyeit, miközben a lánya hátizsákját rendezgeti.

Egy másik szombaton, miközben elbúcsúztak a parkolóban, Sofia gondolkodás nélkül felkiáltott:

– Apa, várj! Elfelejtetted a rajzomat!

Odaszaladt, hogy elkapja, de elpirulva tért vissza. Alejandro elvette a papírlapot, megfordult, és megtörölte a szemét, azt gondolva, hogy senki sem figyeli. Lucía a lakás ablakából látta meg. Azon az estén, amikor Sofía elaludt, felhívta, pedig nem volt semmi megbeszélnivalója az iskolával kapcsolatban.

– Történt valami? – kérdezte ijedten.

– Igen. Nem akarok többé a vitáink mögé bújni.

Hajnalig beszélgettek. Lucía bevallotta, hogy azért tartotta meg a diplomaosztós fotót, mert még amikor dühös volt, sosem szűnt meg szeretni őt. Alejandro bevallotta, hogy minden egyes kapcsolatában, amivel folytatta, mindig talált módot a nevetésre és az ellentmondásra. Arról is beszélgettek, amin nem lehetett változtatni: Sofía első kilenc évéről. Nem ígérték meg, hogy felejtenek; megígérték, hogy meghallgatják egymást.

Az első randevújuk egyszerű volt. Végigsétáltak egykori tanszékük folyosóin, és tacót vettek annál a standnál, ahol diákkorukban vacsorázni szoktak. Amikor elbúcsúztak, Alejandro megfogta a lány kezét.

– Nem akarom megismételni azt az éjszakát Chapalában – mondta neki. – Egy új történetet akarok kezdeni veled anélkül, hogy elfutnék vagy hallgatnék.

Lucia megcsókolta, mielőtt befejezhette volna a mondatot.

A kapcsolat lassan alakult. Pletykák kezdtek keringeni a cégnél, amikor néhány szülő felismerte őt a fesztiválon. Alejandro megpróbálta tisztázni a dolgokat, de Lucía egy nagyon konkrét dolgot kért tőle: hogy soha ne avatkozzon bele a munkájába. Hónapokkal később előléptették a teljesítményéért. A belső hírlevélből tudta meg, és otthon gratulált neki.

Sofia találkozott apai nagyszüleivel. Alejandro anyja sírva ölelte át; az apja észrevette a lány felvont szemöldökét, és végül sakkozni tanította. Rosa asszonynak lassabban kellett bíznia. Egyik délután így szólt Alejandrohoz: