– Ezt már tudtam.
Máté leült.
Egy ideig hallgatták a rovarok zümmögését és egy teherautó hangját, ami felfelé halad az úton.
– Korábban kellett volna jönnöm – mondta.
Az apja lesimította a takarót.
– Szerettem volna.
Mateo megérezte ennek az egyszerű válasznak a csapását.
Semmilyen eltúlzott szemrehányás vagy vigasztalás nem mentette fel a bűntudattól.
– Összeszervezem magam, hogy több időt tudjak ott lenni.
– Azért tedd, mert ott akarsz lenni. Ne azért, mert félsz, hogy elkésel.
Aztán Inésről beszélgettek.
Don Aurelio elmesélte, hogy szinte fillérek nélkül tért vissza a ranchra, és soha nem kért támogatást. Vevőket talált, kijavította a falakat, és megtanulta, hogyan kell bocsánatkérés nélkül behajtani a fizetséget.
Évekig kérdezősködött Mateo felől is.
Néma maradt.
„Ez nem törli el a történteket” – tette hozzá az apja.
-Tudom.
– De nem kell örökké abban az éjszakában élned a téren.
A sajtgyár látogatására a következő héten került sor.
Mateo egy minőségbiztosítási szakemberrel és a logisztikai vezetővel érkezett. Áttekintették a létesítményeket, a dokumentációt és a kapacitást.
Találtak olyan dolgokat, amik jól sikerültek, és olyanokat is, amiket fejleszteni kellett volna az értékesítés bővítése előtt.
Inés jegyzetelt.
Nem kért kivételeket.
Egy kis kezdeti megrendelést, világos fizetési feltételeket és teljesíthető szállításokat tárgyalt ki. Egy nagyobb mennyiséget elutasított, mert még nem volt elég alkalmazottja.
A szerződést 2 hónappal később írták alá.
Addigra ő és Mateo már lefolytatták azt a beszélgetést, amit a vásár óta kerültek.
Egy látogatás után történt, a sajtbolt ajtajában ült.
Inés a kezében tartotta a csészét.
– Megbántottalak, mert egész életemben féltem, hogy szegény leszek.
Mateo az udvarra nézett.
– Fájt, hogy azt hitted, nincs velem jövő.
– Tudom. A szüleim nyomást gyakoroltak rám, de a döntés az enyém volt.
Eltartott egy ideig, mire válaszolt.
– Sokáig vissza akartam jönni, hogy megbánd.
Inés védekezés nélkül bólintott.
Máté folytatta.
– Aztán felépítettem az életemet, és rájöttem, hogy még mindig emlékszem a városra, mintha mindenki nevetett volna.
Letette a csészét.
– Nem akarok veled lenni a mostani helyzeted miatt.
– Még nem tudjuk, hogy együtt akarunk-e lenni.
Inés szomorúan elmosolyodott.
-Igazad van.
És most először tudtak úgy beszélni, hogy semmit sem ígértek egymásnak.
A munka a saját tempójában haladt.
Hat hónap elteltével Inés sajtjai számos üzletbe eljutottak. A címkéken szerepelt a farm neve, a termékinformációk és Inés neve, mint a gyártásért felelős személyé.
Felvett egy szomszédot, majd egy másikat. Mindketten képzésben részesültek, és megállapodtak a munkabeosztásban.
Egy gasztromagazin kedvező kritikát közölt.
Inés kinyomtatta és a szülei fényképe mellé tette, de továbbra is korán kelt és ellenőrizte az egyes adagokat.
Az elismerés nem segített neki.
Eközben Sergio vállalkozását egy rosszul megtervezett bővítés miatt eladósodott. Bátyja vette át az irányítást, hogy megakadályozza a bezárást.
Vanessa még az év vége előtt elment.
Inés a boltosoktól tudta meg a hírt, de nem tett fel több kérdést.
Elég saját számlája volt, amiről gondoskodnia kellett.
Mateo egyre több időt töltött Don Aurelioval. Voltak délutánok, amikor együtt főztek; máskor az öregember egyszerűen csak aludt, miközben a fia a közelben dolgozott.
A sajtgyárba tett üzleti látogatások egyre gyakrabban kávéval végződtek.
Aztán jöttek a séták.
Nem pótolták be az elvesztegetett időt. Újra találkoztak.
A következő vásáron Inés ugyanazt az asztalt használta, megjavítva és rendesen kiegyenlítve. Mateo korán érkezett Don Aurelioval, és segített lepakolni.
Amikor az öreg leült, Inés egy mintát tett elé.
Komolyan próbálkozott.
Aztán bólintott.
Mateo Inés kezéért nyúlt a pult alatt.
Összefonta az ujjait az övével.
Egy vásárló odalépett hozzá, és megkérdezte, hogy ki készíti ezeket a sajtokat.
Inés felemelte a fejét.
-Azok.
Anélkül mondta, hogy Mateóra nézett volna, anélkül, hogy megvárta volna a helyeslést, és anélkül, hogy lehalkította volna a hangját.
Aztán fogta a kést, és levágott egy másik mintát.
