A kártya két napot töltött a táskájában.

Marisol találta meg, amikor a kulcsokat kereste.

– Miért nem hívtál?

– Mert évek óta nem jártam ilyen műhelyben.

A húga visszaadta neki a képeslapot.

– De tegnap este bementél egy mosodába, és megjavítottad azt, amit elveszettnek hittek.

Hétfőn Lucía megérkezett a zapopani Robles Moda stúdióba. Próbababák, anyagtekercsek és olyan részletekről beszélgettek, amelyeket Lucía bevallása nélkül kihagyott.

Inés, a szabóság vezetője, átnyújtott neki egy szakadt bélésű estélyi kabátot.

– Először is ellenőrizd.

– Akkor mondd el, mire van szükséged.

Lucía hálás volt, hogy nem kérdezte meg tőle, mennyire csodáli a tulajdonosát. Leült, megvizsgálta a ruhadarabot, és cérnát, közbélést és kis ollót kért.

Egy órával később Inés kívül-belül átnézte a munkát.

— Tiszta.

– Holnap segítesz nekem az utolsó simításokban.

Renata Sáenz odalépett, miután meghallotta a hangját. Fehér ruhát viselt, és olyan magabiztossággal beszélt, mint akinek soha nem kellett magyarázkodnia, miért van ott.

A kabátra nézett, majd Luciára.

– Szóval te vagy a lány a régi ruhában.

– Nem nézett ki réginek, amikor megjavítottam.

Inés elfojtott egy mosolyt. Renata nem.

Azon a délutánon Lucia visszatért az evésből, és egy papírlapot talált az asztalán.

Felismerte a nyakkivágást, mielőtt elolvasta volna felette a feliratot: mások terveinek másolásával vádolták.

A rajz az övé volt.

Öt évvel ezelőtt alkotta meg, egy összecsukható asztalon a házában. Teresa ceruzával korrigálta a váll ívét, miközben Marisol mellette a házi feladatát végezte.

Lucía nem hozta be azt a tervet a stúdióba.

A műhely másik végében Renata figyelte őt.

Azon az estén bejelölte az ágy alatti dobozt. Hiányzott belőle három papírlap a projektből. Emlékezett rá, hogy az iskolában hagyta őket, amikor félbeszakította a tanulmányait. Fabián Lozano professzor megígérte, hogy addig megtartja a mappáját, amíg fel nem veszi.

Amikor hónapokkal később visszatért, azt mondták neki, hogy a szalont átszervezték. Egy hiányos mappát adtak vissza neki. Addigra már túl kimerült volt ahhoz, hogy panaszkodjon.

Most már valaki tudott azokról a rajzokról.

Másnap reggel beszélni kért Sebastiannal. Renata bejött, mielőtt befejezhette volna a magyarázatot.

Letett egy mappát az asztalra, és kihajtogatta a tervrajzot.

– Két évvel ezelőtt nyújtottam be.

– Tegnap egy példány jelent meg Lucia asztalán.

Sebastian a papírlapra nézett. Aztán a lányra.

Lucía elismerte a habozást: egy neves tervező szavának nagyobb súlya van, mint egy újonnan érkezett munkásénak.

– Én rajzoltam először – mondta.

Renata keresztbe fonta a karját.

– Ezt mindannyian elmondhatjuk.

Sebastián kérte, hogy tekintsék át a szállítási határidőket és a projektfájlokat. Mindeközben a tervet eltávolítják a kampányból, és Lucía továbbra is Inéssel dolgozik majd.

Nem rúgta ki. És nem is hitt neki kétség nélkül.

A műhelyben a beszélgetés már előtte zajlott. Az egyik asszisztens leemelt egy mappát a közös asztalról, amikor meglátta közeledni. Egy másik megkérte, hogy ne fényképezze le a mintákat.

Lucía kinyitotta a táskáját, hogy megmutassa, nincs nála semmi.

Inés megállította.

– Nem kell mindenki előtt kipakolnod a holmidat.

Aztán megkérte a csapatot, hogy folytassák a munkát, és elvitte Luciát az anyagszobába.

– Ha van bizonyítékod, megvizsgáljuk.

– Mindeközben senkinek sincs joga bűnösként bánni veled.

Lucía egy tekercs rongyra tette az ujjait, hogy elrejtse remegését. Ez a diszkrét védekezés erőt adott neki ahhoz, hogy felhívja a professzort.

A szünetben felhívta volt tanárnőjét. Fabián szívélyes hangon válaszolt, de Renata nevének hallatán ez a hang lehűlt.

– Ezeket a projekteket félretették.

– Megmondtam, hogy visszajövök értük.

– Évek teltek el, Lucia.

– Mit akarsz, mit tegyek most?

Befejezte a hívást.

Most először értette meg, hogy valaki az iskolából való kimaradás szükségességét arra használta fel, hogy megszabaduljon az állásától.

Marisol aznap este éppen dobozokat ürített a padlóra.

Lucía ki akart lépni. Visszamehetett a szállodába, túlórázhatott, és nem tették ki magát ennek a megaláztatásnak.

A húga letérdelt a papírok mellé.

– Anya mindent megtartott.

Átkutatták a nyugtákat, mintákat és fényképeket. 2 óra körül egy barna jegyzetfüzet bukkant fel, egy Teresa által varrt kendővel letakarva.

Lucía felismerte a kézírását az első oldalon, és kénytelen volt megállni.

Voltak benne méretek, gyógyszerköltségek és jegyzetek a lánya iskolába viselt ruháiról. Az egyik oldalon megtalálta a váll ívét, a dátumot és egy útmutatót, hogyan simítsa ki.

Megölelte a jegyzetfüzetet.

Marisol tovább keresgélt. Talált fotókat a kézbesítésről egy olyan e-mail fiókban, amit még mindig használt. Elküldte őket egy barátjának, mert büszke volt a húgára. A képeken Lucía, Teresa és az asztalon szétterített nyomatok voltak.

Ott volt az az e-mail is, amellyel Lucía benyújtotta a projektet a professzornak.

Most már több volt nekik, mint egy kézzel írott emlék.

Inés másnap reggel megkapta a másolatokat. Elvitte őket a dokumentumokat átnéző csapathoz. Összehasonlították a részleteket, dátumokat és fényképeket Renata mappájával.

Sebastián megbeszélést hívott össze. Ezúttal Lucía nyitott jegyzetfüzettel lépett be.

Renata a fényképekre nézett, és abbahagyta a karkötői igazgatását.

– Hasonló gondolatok ezek.

Inés egy toldást helyezett el a cégnek bemutatott terv mellett.

– Még a vállkorrekció is ugyanaz.

Sebastian megkérdezte, hogyan jutott hozzá ezekhez a nyomatokhoz.

Renata hallgatott. Amikor a professzort említette, felnézett.