– Én vettem meg őket.

Lucia érezte, hogy a szék megmozdul alatta.

– Fábiánnak?

– Mappákat árultam javaslatok kidolgozásához.

– Azt mondta, hogy a diákok engedélyezték a használatot.

Egy későbbi felülvizsgálat bebizonyította volna, hogy ezek az engedélyek nem léteztek. Renata azonban már látta Lucía nevét a tányérokon, és amint Inés kimondta a vezetéknevét, felismerte a szerzőt.

– Mondhattad volna – mormolta Lucía.

Renata elvesztette az önuralmát.

– Évekig építettem fel itt a helyem.

– Azt hiszed, elveszítem őt valaki miatt, aki bejött padlót takarítani?

Néhány másodpercig senki sem válaszolt.

Aztán Sebastian becsukta a mappát.

– Nem miatta veszíted el az eszed.

– Elveszíted az eszed amiatt, amit tettél.

Renata kilépett a kampányból, miközben az összes beküldött munkáját kivizsgálták. A cég megőrizte a bizonyítékokat, és felvette a kapcsolatot a professzor korábbi diákjaival. További, engedély nélkül értékesített művek is előkerültek.

Lucía visszakapta a nyomatokat, de nem érzett azonnali örömet. Fájt neki elképzelni, ahogy rajzai olyan kezekbe kerülnek, amelyek soha nem ismerték Teresát vagy azt az összecsukható asztalt.

Sebastian később a műhelyben találta meg.

– Kételkedtem benned.

– Jobban kellett volna figyelnem, mielőtt hagytam volna, hogy egyedül védekezz.

Lucía a mellkasához szorította a jegyzetfüzetet.

– Én is éppen feladni készültem.

– Megteheted, ha akarod.

Az ablak melletti szövetekre nézett.

– Már egyszer elmentem, mert nem tudtam választani.

– Ezúttal maradni szeretnék.

Inés azt javasolta, hogy készítsenek egy új darabot a kampány három héttel későbbre tervezett jótékonysági indítására. A saját időbeosztásukhoz igazodva dolgoznának, és együtt tekintenék át az egyes szakaszokat.

Lucia tiszta lappal kezdte.

Nem az ellopott rajzokat használta. Egy smaragdzöld ruhát tervezett arany hímzéssel, amely a válltól kezdődött és a derékig ért le. Az ív követte a levelek mozgását, amelyeket Teresa a konyhaablakban figyelt.

Az első próbadarab merev volt. A második túl alacsonyra esett. Lucia kioldotta az öltéseket, segítséget kért, és újra elvágta.

Egyik délután frusztráltan bámulta a próbababát. A hímzés gyönyörűen nézett ki az asztalon, de járás közben nagyon nyomott.

Inés arra kérte, hogy a rajzolás helyett a mozgást figyelje.

– Az illetőnek nem kell alkalmazkodnia az öltözködésedhez.

– Gondolnod kell rá.

Lucía emlékezett rá, ahogy Teresa blúzokat próbálgatott a szomszédokon, akik mindig bocsánatot kértek a testükért. Az anyja sosem hagyta, hogy befejezzék a bocsánatkérést.

Megváltoztatta a belső támasztékot és elosztotta a gyöngyöket. A következő teszt során a modell felemelte a karját és elmosolyodott. Végre úgy tudott mozogni, hogy nem érezte a dereka húzódását.

Voltak esték, amikor fáradtan ért haza, de abbahagyta a fáradtság és a vereség összekeverését.

A bemutató napján Marisol kölcsönruhában érkezett. Beatriz a vendégek között volt; Sebastián a szálloda személyzetének foglalt helyet.

Mielőtt belépett volna, a felügyelő odalépett Luciához.

– Azon az estén meg sem hallgattam, és azzal vádoltalak.

– Hibáztam.

Lucía bólintott. Még mindig emlékezett a félelmére, de hálás volt, hogy a férfi nem próbálta meg igazolni.

A színfalak mögött még utoljára ellenőrizte a ruha derekát. A neve ott állt a ruhatáskán: Lucía Ortega.

Amikor a modell kijött, Lucía lélegzete elállt. Látta, ahogy az anyag úgy mozog, ahogy elképzelte, a hímzés visszaverte a fényt anélkül, hogy megmerevítené a vállát.

Aztán meghallotta a tapsot.

Marisol odaszaladt hozzá és megölelte.

– Már kifizettem a regisztrációs díjat – suttogta Lucía a fülébe.

A húga meglepetten hátralépett.

-Amikor?

-Tegnap.

– A munkámmal együtt.

Sírva nevettek, anélkül, hogy vigyáztak volna a sminkjükre.

Marisol Teresa fényképét tartotta a táskájában. Óvatosan vette elő: a régi fényképezőgépe előtt jelent meg, kezében egy gyerekruhával, amit Lucía segített neki befejezni.

– Én hoztam őt ide.

Lucía megérintette a kép szélét. Évekig azt gondolta, hogy a tervezéshez való visszatérés azt jelenti, hogy eltávolodnak a családi kötelezettségektől. Most a nővére állt előtte, beiratkozva abba a képzésbe, amelyikre vágyott, és anyja jelenléte még mindig érződött abban, ahogyan az egyes öltéseket elhelyezte.

Sebastian megvárta, amíg különválnak, és csak azután ajánlott neki egy állásajánlatot tervezőasszisztensként. Az ajánlat fix fizetést, képzést és egy olyan beosztást tartalmazott, amely lehetővé tette számára, hogy folytassa tanulmányait.

Lucía minden oldalt elolvasott, mielőtt aláírta.

A bejárat közelében hevert a lila ruha, egy üvegvitrinben védve. A kártya Ofelia Robles-t nevezte meg alkotóként, Lucía Ortega-t pedig restaurátorként.

Sebastian egy kis dobozkát nyújtott át neki. Benne egy aranygyöngy volt, amit nem tettek vissza.

– Azt akartam, hogy legyen egy emléked.

Lucía egy pillanatig fogta, majd becsukta a dobozt.

– Tartsd a ruha mellett.

–Már nem kell elrejtenem valamit a táskámban, hogy emlékezzek, mit tehetek.

Aztán a színpadról kiáltották a nevét.

Lucía Marisolra nézett, letette a varrókészletet az asztalra, és a fény felé indult.

Ezúttal nem valaki más ruháját cipelte a karjában. Azért ment ki, hogy a sajátját tapsolják meg.