„Szörnyű” – ismerte be.

– Nem. Veszélyes.

Laura az egész délelőttöt takarítással töltötte. Enrique nem vitatkozott. Vizet melegített, lekaparta az asztalokat, elmosogatott, és minden utasítást betartott.

Nem tudtam a sajtról, de azt tudtam, hogyan kell dolgozni vele.

Az első jó adag 3 nappal később jött ki.

Laura Doña Beatriz formáját használta, lenyomkodta a tésztát, majd pihentette a darabokat.

Szombaton 12 sajtot vittek a város piacára.

Először senki sem közeledett.

Amíg egy hölgy meg nem kóstolt egy szeletet.

– Ez Doña Beatriz sajtja.

Laura a férfi tekintetét állta.

–Ez az a sajt, amit régen nála csináltam. Most itt csinálom.

Dél előtt mindent eladtak.

A visszaúton a szekérrel Enrique megszámolta a pénzt, és elkülönítette Laura részét.

A kezében lévő bankjegyekre nézett. Ez volt az első alkalom, hogy a munkája saját pénzzé vált.

Azon az estén kifizette a szobát, a többit pedig egy sütisdobozban tartotta az ágy alatt.

„Mire takarít meg?” – kérdezte Anita asszony.

– Egy házért, amin a nevem szerepel.

– Akkor ne vesztegesd az idődet azzal, hogy bárkit is lenyűgözz.

A következő hetek felgyorsultak. Laura hajnal előtt érkezett. Enrique fejt és cipelte a terheket. Tanított, javított és számon tartotta az időket.

A ló, Pimiento, megszokta Laurát, és tortillákat kezdett keresni a zsebeiben.

Elkezdték egymást is megismerni.

Enrique 14 évesen elhagyta otthonát, hogy cowboyként dolgozzon. Húsz éven át mások farmjain dolgozott, és minden fillért megspórolt.

„Csak két napig egyfolytában ugyanott akartam ébredni” – vallotta be egy délután.

Laura lenézett a kávéjára.

– Olyan helyen akartam felébredni, amit senki sem vehet el tőlem.

De a tanyán kívül elkezdődött a pletyka.

Egy nap Doña Anita megkeményedett arckifejezéssel tért vissza a piacról.

– Azt mondják, Doña Beatriz keresztlánya már talált másik munkaadót.

Laura megértette a mérget.

Amikor véget ért a hónap, Enrique mosolyogva lépett be a fészerbe.

—Kiállta a próbát. Négy szombaton telt ház volt. Most már partner vagy.

Laura otthagyta a terítőt az asztalon.

– Minek a társa?

– Az üzletből. A ranchról.

– Hol van megírva?

Enrique mosolya eltűnt.

– A szavam a kezességem.

—A keresztanyám házassági szerződése is érvényes volt, amíg élt.

– Én nem ő vagyok.

– És én már nem vagyok az a kislány, aki várakozik.

Enrique fogta a kalapját és elment.

Azon az estén Doña Anita a teraszon ülve találta Laurát.

– Tudod, mennyivel tartozik még Enrique azokért a földekért?

Laura felemelte a fejét.

– Milyen adósság?

Doña Anita felsóhajtott.

A vásárlás még nem fejeződött be. Egy nagy összegű részlet még esedékes volt a száraz évszak vége előtt. A 11 tehénből 3-at ráadásul hitelre vásároltak.

Laura érezte, hogy összeszorul a gyomra.

Másnap úgy dolgozott, hogy nem szólt hozzá.

Ugyanígy tett.

Egy héttel később súlyosbodott a szárazság. A kút vízszintje lecsökkent. A fű megsárgult. A tehenek feleannyi tejet kezdtek termelni.

Aztán Arthur megjelent egy pacsirta hátán.

Laura bent volt a fészerben, és hallotta a beszélgetést.

„Még 30 napod van hátra” – mondta Arturo. „Ha nem fizeted ki a díjat, a szerződést felmondjuk.”

– Adj nekem időt.

– Nem tehetem. A tanya vevője is akarja azt a 8 hektárt, és mindent készpénzzel tud fizetni.

Enrique összeszorította az állkapcsát.

– És mi van azzal, amit már kifizettem?

—Kevesebb költséget és büntetést fogsz visszakapni. Benne van a szerződésben.

Amikor Arturo elment, Laura is kijött.

– Mikor tervezted elmondani?

Enrique-nek eltartott egy darabig, mire megfordult.

– Azt hittem, előbb meg tudom oldani.

– Üzlettársnak nevezett egy olyan ingatlanban, aminek a kifizetését még be sem fejezte.

-Igen.

– Miért nem mondtad el az igazat?

– Mert azt hittem, ha tudod, hogy adósságban vagyok, felszállsz az első buszra.

Laura dühöt érzett, de látott valamit, amit a mesquite fa alatt nem: félelmet.

– Akkor most gondolkozz – mondta. – Meddig még?

Eladták a három tehenet, amit hitelre vettek. Laura abbahagyta a friss sajt készítését, és érlelt sajtot, préselt ricottát és cajeta táblákat kezdett készíteni – olyan termékeket, amelyek többet hoztak, és kibírták a városba vezető utat.

Éjfélig dolgoztak.

Ennek ellenére a számok nem álltak össze.

A határidő előestéjén Enrique elvégzett néhány számítást egy barna papíron.

Hatalmas összeg hiányzott.

Laura azonnal felismerte.

Majdnem pontosan annyi volt, amennyit a sütisformájába tett.

Azon az éjszakán hajnalig tartotta a kezében a konzervet.

Mielőtt felkelt volna a nap, valaki kopogott az ajtón.

Enrique volt az, Pimientóval a nyeregben, és egy zsákkal a háta mögött.

– Elbúcsúzni jöttem – mondta. Ma átadom a földet.

Laura a mellkasához nyomta a konzervet.

Aztán hozzátett valamit, amitől a lány lebénult.

– És mielőtt elmegyek, meg kell mutatnom egy záradékot, amit Arturo soha nem említett.

3. RÉSZ
Laura nem nyitotta ki teljesen az ajtót.

– Melyik záradék?

Enrique egy összehajtogatott, poros mappát vett elő a zsákból.

– Tegnap este találtam a vételi papírok között. Amikor aláírtam, Arturo szinte mindent felolvasott nekem, mert alig értem azokat a szerződéseket. De ez a lap egy másik mögött volt beragadva.

Doña Anita megjelent a folyosó végén, kendőjével a vállán.