– Olvasd fel hangosan – parancsolta.

Enrique kiterítette a dokumentumot az asztalon.

A záradék kimondta, hogy ha a vevő nem fizeti ki a fennmaradó összeget, az eladó lemondhatja az ügyletet. Alatta azonban egy kézzel írott jegyzet volt, amelyet Doña Beatriz írt alá hónapokkal a halála előtt, és amely felhatalmazta a telek átruházását “lehetőleg a ház sajttermeléséért felelős személyre, amennyiben úgy dönt, hogy részt vesz a vásárlásban”.

Laura kétszer is elolvasta.

– Ez rám is visszatükröződik?

– Nem szerepel rajta a neved – felelte Enrique. – De abban a házban csak egyetlen személy volt felelős a sajtért.

Doña Anita egy másik sorra mutatott.

– És itt azt írja, hogy ezt a preferenciát harmadik félnek történő eladás előtt jelezni kell.

Laura furcsa keveréke volt a megkönnyebbülésnek és a haragnak.

Nem örökség volt. Nem földet adott neki. De azt mutatta, hogy Doña Beatriz valóban megpróbált ajtót nyitni neki, bár a lehető legrosszabb módon: dokumentumok között hagyta, amiket senki sem magyarázott el neki.

– Arturo tudta ezt – mondta Laura.

– Nem tudom – felelte Enrique. – És nem akarom kitalálni. Az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok, az az, hogy tanúként írta alá az utolsó oldalon.

Ez elég volt ahhoz, hogy mindhárman elhallgatjanak.

Enrique Laura felé tolta a mappát.

– Ezért jöttem ide először. Ha ma átadom a földet anélkül, hogy rendbe tenném, elveszíthetünk egy lehetőséget, ami már azelőtt a tiéd volt, hogy megismertelek.

Laura letette a konzervet az asztalra.

– És mit tervezel tenni?

–Menj Arturohoz. Ha azt mondja, hogy a záradék érvénytelen, kérj meg egy közjegyzőt, hogy vizsgálja felül. És ha érvényes, akkor ismerd el, hogy nem csak magamnak vettem ezt a földet.

Laura rámeredt.

Enrique először úgy érkezett, hogy átgondolta a döntését, mielőtt megszólalt.

– Akkor menjünk együtt.

– Nem fogom felhasználni a megtakarításaidat.

– Nem adom el őket.

Laura kinyitotta a konzervet. Összehajtott bankjegyek, érmék és egy darab papír volt benne, ahová feljegyezte az eladásokat.

–Ennek kellett volna az otthonomnak lennie. Ha ez a földterület az én otthonommá válhat, akkor nem fogok miatta álmos lenni. Csak azt változtatom meg, hogyan érem el.

Enrique megrázta a fejét.

– Ha rosszul sül el, semmid sem marad.

– Ezért egyetlen peso sem fog innen elmenni dokumentum nélkül.

Doña Anita elmosolyodott.

– Most már úgy beszélnek, mint a partnerek.

Még aznap reggel elmentek a régi haciendába. A nagy ház szinte üres volt. A bútorokon már címkék voltak, a folyosón pedig dobozok hevertek egymásra halmozva.

Arturo fáradt arccal üdvözölte őket.

Amikor Laura letette a záradékot az asztalra, elsápadt.

— Hol találtad ezt?

– A benyújtott szerződésben – válaszolta Enrique – Tudni akarjuk, miért nem említették soha.

Artúr leült.

– A nagynéném megkért, hogy írjam oda azt az üzenetet, amikor elkezdett betegeskedni. Érzelmi javaslatnak gondoltam, nem kötelezettségnek.

Laura nem emelte fel a hangját.

– És miért írta alá tanúként?

Arturo mindkét kezével végigsimított az arcán.

– Mert ragaszkodott hozzá. Aztán meghalt, jöttek az adósságok, a ház vevője, a hitelezők… Csak számokat láttam.

– Azt is látta, hogy egy bőrönddel távozom – mondta Laura.

Arturo lesütötte a tekintetét.

Nem próbált tovább igazolni magát.

– Igazuk van, hogy közjegyzőt kérnek fel. Nem fogom őket megakadályozni.

Egy közeli város közjegyzői irodájában áttekintették a szerződést, a korábbi bizonylatokat és a záradékot. A közjegyző elmagyarázta, hogy a jegy nem teszi automatikusan Laurát tulajdonossá, és nem is mondja fel az adásvételt. Azonban alapot szolgáltatott egy kölcsönösen elfogadott módosításra a szerződés felbontása előtt, feltéve, hogy Arturo beleegyezik, és a fennmaradó összeget kifizetik.

Kevésbé volt csodálatos és nehezebb.

De valóságos volt.

Laura kinyitotta a konzervdobozát.

Enrique letette az asztalra a tehenekből keresett pénzt, a legutóbbi eladásokat és a megmaradt megtakarításait.

Egy kis rész még hiányzott.

Arturo átnézte a számlákat.

– Elengedhetem a büntetés egy részét – mondta. – Nem jószívűségből. Mert a nagynéném világossá tette, hogy szeretné, ha Laurának lenne esélye bekerülni.

Laura arca megkeményedett.

– Semmit sem adtak el.

– Akkor tekintsük ezt kedvezménynek abból a jutalékból, amit a telek nagyvásárlónak történő eladásáért kértem volna.

A közjegyző ellenőrizte a számokat, és bólintott.

Órákkal később egy módosítást fogalmaztak meg: a telek 50%-át Laura Mendoza, 50%-át pedig Enrique Navarro nevére jegyezték be. Mindketten átvették a fennmaradó kötelezettségeket, és mindkét fél aláírása nélkül nem lehetett jövőbeni eladást kötni.

Enrique írta alá először.

Aztán átadta a tollat ​​Laurának.

Néhány másodpercbe telt.

A neve teljes egészében ott állt.

Nem keresztlányként.

Nem asszisztensként.

Nem „konyhalányként”.

Közös tulajdon.

Lassan aláírta.

Amikor elment, Enrique visszaadta neki az üres konzervet.

– Megígértem, hogy többé nem szavakon élek.

Laura magához ölelte és így szólt:

– Akkor ne ígérj! Tartsd be az ígéreteket!

A szárazság még 2 hónapig tartott.

Ezek voltak a legnehezebb hónapok, amiket átéltek, mióta elkezdték.

Egy borjút el kellett adniuk, csökkenteniük kellett a takarmányadagokat, és a vizet hordókban kellett szállítaniuk egy közös kútból. Laura és Enrique felváltva vigyázták éjszaka a leggyengébb teheneket.

Pimiento is fogyott, bár sosem szokott le arról a szokásáról, hogy Laura zsebeiben keressen ételt.