A biztonsági őr habozott, apámra nézett, bizonytalanul abban, hogy ki is tartja valójában a hatalmat ebben a pillanatban. Arthur a színpadra meredt, arca eltorzult a dühtől. „ Chloe , lépj le! Hisztérikusan viselkedsz. Hadd tegyék a dolgukat.”
– Ha ő elmegy, én is elmegyek – mondta Chloe , hangja teljes határozottsággal csengett. Úgy ragadta meg Vera Wang ruhája szoknyáját, mintha készen állna arra, hogy kisétáljon az ajtón. – És az menyasszonyt elvinni arról az esküvőről, amire negyedmillió dollárt költöttél, hogy lenyűgözd a vezetőségi tagokat, igazi kínos lenne, nem igaz, Arthur ?
Apám fizikailag összerezzent. Huszonhat éves élete során soha nem szólította a keresztnevén.
Az őrök lassan, óvatosan elengedték a karjaimat, és hátráltak, érzékelve a családi dinamika elmozduló tektonikus lemezeit.
Chloe nem nézett újra apámra. A kétszázötven vendégre nézett, akiket most már teljesen lenyűgözött a látvány, kezükben elfeledkezve az italról. „Apám ma este az örökségünkről akart beszélni. Arról akart beszélni, hogy ki tartozik ehhez a családhoz, és ki nem. Tizenöt éve mesél egy történetet a nővéremről.”
Chloe odanyúlt, és intett a terem hátsó részében kuporgó audiovizuális technikusnak.
– De ma este – mondta Chloe adrenalintól remegő hangon –, elmondom az igazat.
A bálterem fényei hirtelen koromsötétbe fordultak.
5. fejezet: Főnix 1-1
A hirtelen beállt sötétségben a zenekar mögötti hatalmas, nagyfelbontású kivetítővászon vakító fehér fénnyel életre kelt. Nem a menyasszony és a vőlegény tengerparti romantikus fotóinak gondosan összeállított diavetítését mutatta.
Videó volt. Szemcsés, kaotikus és rémisztően valóságos.
Egy rendőrségi autó fedélzeti kamerájának képe volt, amely vadul egy tomboló, sáros folyó felé döntött. A jobb alsó sarokban villogó időbélyeg pontosan hét évvel ezelőtti dátumot mutatott. Az eső oldalirányban zuhogott, a látótávolság szinte nulla volt, csak a rendőrségi reflektorok erős, villogó fénye világította meg a helyet.
És a kavargó, jeges vadvízi zuhatagok közepén egy ezüstös szedán süllyedt.
A násznép rémült, egyből felnyögött. Éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul a padlódeszkák között. Ismertem ezt a jelenetet. Átéltem. Évekig hideg verítékben álmodoztam róla.
Aztán megszólalt a hang. Vészhelyzeti rádióüzenetek felvétele volt, hangos, statikus és kétségbeesett, ahogy visszhangzott az elegáns bálteremben.
Rendőrség, észleltünk egy járművet a Millstone hídnál. A víz hevesen emelkedik. A sofőr bent rekedt. Nem érhetjük el. Ismétlem, az áramlat túl erős a tengerészgyalogos egységeknek, nem érhetjük el a járművet.
A képernyőn a barna víz egyre magasabbra kúszott, leöntötte a motorháztetőt, és felzúdult a süllyedő autó szélvédőjén.
– Hét évvel ezelőtt – Chloe hangja halkan, de áthatóan szólt a mikrofonból a sötétben. – Lehajtottam a Millstone hídról egy hirtelen árvíz idején. Csapdába estem. Jéghideg volt a víz. Majdnem megfulladtam.
Apám teljesen lebénult a sötétben, arcát csak a képernyő kemény, vibráló kék fénye világította meg. A süllyedő autót bámulta, kissé tátva a szája. Soha nem tudta a részleteket. Éppen egy cégfelvásárlási úton volt Tokióban, amikor történt. Épp most fizette ki a kórházi számlákat, és vett neki egy új autót, anélkül, hogy megkérdezte volna a félelmetes részleteket.
A rádió ismét megreccsent, egy rekedt statikus zúgás hallatszott. Egy új hang szólt a hangszórókból. Egy női hang, nyugodt, határozott, tisztán átvágva a földi személyzet pánikját.
Földi irányítás, itt a Phoenix 1-1. Láthatóak a víz alá került jármű állapota. Felkészülnek a kiemelésre.
Phoenix 1-1, kérem, vegye figyelembe, hogy a körülmények kritikusak. A jármű víz alá kerül. Nincs idő.
Értem. Behúzom a csörlőt. Bemegyek.
A fedélzeti kamera felvételein egy HH-60 Pave Hawk mentőhelikopter heves, erőszakos áramlata látszott, ahogy felszakítja a folyó felszínét, őrületbe korbácsolva az árvizet. Egy alak zuhant alá az égből egy vékony acélkábelen, közvetlenül a jeges, heves zuhatagokba.
A tömeg teljes csendben volt. Hallani lehetett a projektor ventilátorának zümmögését.
A szemcsés felvételen látható volt, ahogy a mentőúszó egy speciális taktikai kalapáccsal betöri a süllyedő autó vezetőoldali ablakát, küzdve a szörnyű, kavargó áramlattal. Az alak benyúlt, kihúzott egy ernyedt, élettelen testet a vezetőülésből, és bekapcsolta a hevedert, éppen akkor, amikor az ezüstszínű autó teljesen a sötét felület alá süllyedt.
A rádió ismét recsegett. A női hang lihegve küzdött a vízzel, a háttérben fülsiketítően hallatszott a rotormosás zaja.
Phoenix 1-1 riadó. Megvan az áldozat. Nem reagál. Sürgősségi emésztést kezdeményezek. Készenlétben tartom az orvosi személyzetet.
A képernyő elsötétült.
A bálteremben a fények lassan, fokozatosan visszahalványultak, feltárva egy termet, tele emberekkel, akik teljes, döbbent csendben bámultak.
Chloe a pulpitusnál állt, könnyek patakokban folytak az arcán, elrontva a sminkjét. Kezében egy vastag, hivatalos kraftpapír borítékot tartott, amelyre a Légierő nehéz kék pecsétje volt lepecsételve.
Egyenesen apámra nézett.
„A hivatalos kormányzati jelentés szerint a mentőúszó, aki beleugrott abba a jeges folyóba, a nő, aki kiszakította a biztonsági övemet, felhúzott a felszínre, és újraélesztést végzett a sáros folyóparton, amíg a szívem újra verni nem kezdett…”
Chloe szünetet tartott, hagyta, hogy a csend addig nyúljon, amíg fizikai súlyként nehezedett mindenki mellkasára.
„ Evelyn Sterling kapitánynak hívják .”
Apám fizikailag megingott a lábán, mintha denevérrel ütötték volna mellkason. Chloéra nézett , majd lassan, gyötrődően felém fordította a fejét. A szín teljesen eltűnt az arcából. A szája mozgott, de hang nem jött ki a torkán.
Chloe még nem fejezte be.
– Megmentette az életemet – mondta Chloe , és hangja egyre erősebb lett, visszhangzott a vad büszkeségtől. – És nem állt meg itt. A karrier, amelyet apám ma este kigúnyolt, az út, amelyet kudarcnak nevezett, kitöltötte az egész életét.
Kinyitotta a borítékot, és egy vastag köteg nehéz pergamenidézetet húzott elő.
„Továbbra is szolgált. Felkapaszkodott a ranglétrán. Kitüntetett mentőparancsnok lett.” Chloe a tömegre nézett, szeme könnyektől csillogott. „Ma a nővérem vezérőrnagy az Egyesült Államok Légierejénél. Hivatalosan kétszázharminchét emberi élet megmentéséért tartják számon.”
Valaki a terem végében, egy férfi egy félig üres martinivel a kezében, a csendbe suttogta: „Istenem!”
– Legyen az kétszázharmincnyolc – mondta Chloe , és egyenesen a nehéz tölgyfaajtóra mutatott, amelyen Richard Vance-t az előbb betolták.
Elfordult a tömegtől, és felém fordult. Ott állt gyönyörű fehér ruhájában, a kislány, aki tizenöt évvel ezelőtt az ablakban sírt, amikor elsétáltam a bőröndömmel az esőben, és egy éles, érzelmes, tökéletesen előadott katonai tisztelgésben emelte fel a kezét.
