De ahogy az autópálya felfestései elmosódtak a fényszórókban, és az adrenalin végre kiürült belőlem, rájöttem, hogy teljesen rossz mércével mértem az életemet.
Arthur Sterling a vagyont dollárokban, tárgyalótermekben, a körülötte lévők feletti abszolút ellenőrzésben mérte. De én most másképp mértem az enyémet. Egy rémült lány súlyában mértem, akit a fagyos esőben húztak ki egy süllyedő autóból. Karjaim sajgó, sikoltozó égésében mértem, miközben egy haldokló férfi szívét kényszerítettem, hogy a márványpadlóhoz üvöltsön.
Apám tizenöt évig hitte, hogy semmiért eldobtam az életemet. De én ugyanezt a tizenöt évet azzal töltöttem, hogy felépítettem egy mérhetetlen, félelmetes és gyönyörű életet. Nem számoltam a pénzt, amit elvesztettem azzal, hogy kiléptem azon az ajtón. Nem számoltam a sértéseket, amiket rám zúdított.
Szívveréseket számoltam. És kétszázharmincnyolc volt.
Ha szeretnél még ehhez hasonló történeteket, vagy ha megosztanád a gondolataidat arról, hogy mit tettél volna az én helyzetemben, szívesen olvasom. A nézőpontod segít abban, hogy ezek a történetek több emberhez eljussanak, ezért ne félj hozzászólni vagy megosztani.
