Leila a lakosztályában ébredt fel. Nem a szél zúgására lett figyelmes, hanem valami másra: egy távoli, ismerős nyerítésre, amely tele volt félelemmel és haraggal. Sajmir hangja volt.

A lány nem habozott. Nem hívta az őröket – ösztönei azt súgták, valami nincs rendben a palota védelmével. Egy egyszerű köpenyt kapott magára, és a homokfúvással dacolva lerohant az istállókhoz.

Amit ott talált, attól elakadt a lélegzete.

Négy fegyveres zsoldos állt a folyosón; a karám ajtaját felfeszítették. Sajmir lábaira vastag acélláncokat próbáltak verni, miközben a ló dühödten csapkodott a patáival, de a fejére húzott nehéz zsáktól nem látott semmit. A sarokban az istállómester feküdt a saját vérében úszva. És a háttérben, a homályban ott állt Lord Tariq, kezében a mén eladásáról szóló titkos külföldi szerződéssel.

– Hordjátok fel a teherautóra, gyorsan! – parancsolta Tariq a zsoldosoknak. – Ha a dög nem a miénk, nem lesz Rashidé sem! Ezzel a botránnyal holnap megdöntjük a hatalmát!

– Álljatok meg! – kiáltotta Leila, ahogy belépett a viharvert istállóajtón.

A fegyveresek megfordultak, késeiket előrántva. Tariq gúnyosan felnevetett:
– Nézzétek csak… a kis parasztlány. Azt hitted, hercegnő lehetsz? Micsoda szerencse. Nemcsak a lovat tüntetjük el ma éjjel, hanem a sejk legnagyobb szégyenét is. Fogjátok el!

A két zsoldos Leila felé indult. Ám a lány nem hátrált.

Mély levegőt vett, és a vihar dörgését túlharsogva hallatta azt a különös, éles, füttyszerű hangot, amit az oázis vadlovaitól tanult gyerekkorában. Ez nem egy segélykiáltás volt. Ez egy hadba hívó parancs volt.

Sajmir, meghallva a hangot, olyan irtózatos erővel lendült meg, amit négy ember sem tarthatott vissza. A hátsó lábaival kirúgta a boksz faajtaját; a zúzott gerendák egyenesen a felé rohanó zsoldosoknak csapódtak. A ló letépte fejéről a nehéz zsákot, vörösen izzó szemekkel meglátta a Leilát fenyegető férfit, és egyetlen vad ugrással kettéhasította a teret.

A hatalmas fekete test valóságos lavinaként gázolta el a fegyvereseket. Tariq a falhoz szorult, a fegyvere kiesett a kezéből a félelemtől, ahogy a tízmillió dolláros mén patái centikkel az arca mellett zúzódtak a betonba.

Ebben a pillanatban a főbejárat felől berontott Rashid sejk, mögötte a hűséges palotaőrséggel.

A látvány, ami eléjük tárult, örökre beégett a sejk emlékezetébe: Leila ott állt a kavargó porban, a feltartott keze alatt békésen ziháló, hatalmas fekete ménnel, míg a birodalom legrettegettebb árulói a lábaik előtt hevertek a földön, a kegyelemért rimánkodva.

3. Fejezet: A Rub’ al Khali próbatétele

Tariq árulása napvilágra került, a zsoldosokat börtönbe vetették, de a királyság politikai sebei mélyek maradtak. A nomád törzsek öregjei, akiket a hagyományok évszázados súlya kötött, még mindig nem bíztak az új rendben. Kételyeik voltak: vajon a sejk képes-e vezetni a népet, ha a legfontosabb döntéseit egy egykori cselédlány szívére bízza?

Ekkor Leila váratlan lépésre szánta el magát.

– Hívjátok össze a Nagy Sivatagi Tanácsot – mondta a sejknek a trónteremben, a miniszterek és a sejkek döbbent pillantásai előtt. – Vessünk véget a suttogásnak.

– Mit tervezel, Leila? – kérdezte Rashid aggodalommal a hangjában.

– A törzsek a tettekből értenek, nem a szavakból. Minden évben megrendezik az ősi Átkelést a Rub’ al Khali, a Nagy Dűnetenger legveszélyesebb kanyonján át. Ez a férfiak, a törzsfők próbatétele. Ha én, Sajmir hátán, és te mellettem, elsőként érjük el a Vörös Szirtet anélkül, hogy akár egyetlen csepp vért ontanánk, vagy korbácsot használnánk a lovainkon, a tanács elismeri a szövetségünket.

A terem elnémult. Az Átkelés egy kétszáz kilométeres, embertelen menet volt a halál völgyén keresztül, ahol a laza homok, a mérges kígyók és a hirtelen leszakadó sziklák már tucatnyi büszke harcost temettek maguk alá.

– Egy nő nem indulhat az Átkelésen! – tiltakozott az öreg Kásim sejk, a legidősebb törzsfő.

– Nem nőként indulok – felelte Leila méltóságteljesen. – Hanem az emírség úrnőjeként. És ha elbukom, a címemet és az életemet veszítem el. De ha győzök, a sivatag törvénye szerint ti fogtok fejet hajtani előttünk.

Rashid felállt a trónról. Levette aranyos fejdíszét, és az öreg bírák elé lépett:
– Vele tartok. Nem azért, hogy megvédjem őt. Hanem hogy mellette tanuljam meg, mit jelent valódi harcosnak lenni.

A próbatétel napján harminc kiválasztott törzsi lovas sorakozott fel a dűnék szélén. A legnemesebb arab mének táncoltak a forró homokon, orrukból fújták a gőzt, lovasaik kezében ott csillogott a bőrostor és a sarkantyú.

A sor végén ott állt Rashid és Leila.

A sejk nem a megszokott nehéz ezüst páncélzatában ült a lován; egyszerű, könnyű fehér beduin leplet viselt. Leila pedig zabla, nyereg és ostor nélkül ült Sajmir hátán, csupán egy egyszerű selyem kötőféket tartva laza kézzel.

A kürt megszólalt.

A vágta megkezdődött. A lovasok őrült tempóban lódultak neki a végtelen vörös homoknak. Az első órákban a férfiak kegyetlenül hajtották az állataikat, az ostorok csattogása visszhangzott a sziklák között. Mindenki el akart húzni a sejk és a felesége mellett.

De a sivatag nem bocsátja meg a türelmetlenséget.