1. RÉSZ
Elena Marín rájött, hogy a férfi, akihez feleségül készült venni, eltitkolta, ki is ő, éppen akkor, amikor San Ignacio del Río főterének fele elhallgatott, hogy nézze, ahogy leszáll a buszról.

Hat hónapon át egy férfi, aki Tadeo néven írta alá magát, levelezett vele. Könyvekről, a Sonora-sivatagról, nehéz lovakról és arról az otthonról írt, amiről álmodik. Soha nem dicsekedett a pénzzel, soha nem kért fényképeket, és nem beszélt engedelmességről. Türelmének köszönhetően Elena egy visszahúzódó, talán megözvegyült, poligámista farmert képzelt el.

De a férfi, aki a terminálnál várta, alig múlt harminc éves, és olyan megjelenése volt, hogy még a városi parancsnokot is lehalkította volna. Igen, farmer volt, de a környék számos yaqui családjának egyik legelismertebb vezetője is.

Elena több mint 2000 km-t utazott Pueblából anélkül, hogy ismerte volna az arcát.

– Ijedtnek tűnsz – mondta.

– Ennyi óra buszon töltött idő után még rosszabbnak tűnne.

Egy nővér murmója ezt teszi:

—Nincs szükség

További válasz:

– Holnap visszamegyünk.

Elena a bőröndjébe kapaszkodott. Nem akarta őket megszégyeníteni.

– Vár ránk a polgári bíró?

Tadeo nem mosolygott

– Csak akkor, ha még mindig meg akarod csinálni.

– Bóraxot kértél tőlem.

-Újra

—Y szőlő

Éljen a tekintetemmel.

–Akkor a döntés továbbra is a tiéd. Nem az enyém. Nem az övék.

Ez nyugtalanította. Egész életében Beatriz nagynénje döntötte el, mi a helyes számára: mit tanuljon, kivel járjon, milyen munkát vállaljon. Elena azért utazott Sonorába, mert elege volt az engedélykérésekből.

Ránézett a buszra, ami éppen indulni készült Hermosillóba.

—Llévame a gyümölccsel.

Délután összeházasodtak egy városi hivatalban. Amikor a szertartás véget ért, többen várták a csókot. Tadeo nem lépett oda hozzá. Csak a kezét nyújtotta neki.

Miután kiért, Elena őszintén beszélt.

–Nagyon titokzatos vagyok.

-Újra

—Kérlek, mit?

– Mert ha azt írtam volna neked, hogy fiatal vagyok, hogy a családom jaki, és hogy itt a földügyeimről ismernek, mindenkitől sértéseket kaptál volna, mielőtt megismertél volna.

– Ez nem adott neked jogot arra, hogy eldöntsd, milyen információkat kell megosztani.

Tadeo lesütötte a tekintetét.

-Igazad van

A válasz csökkentette a haragját.

A ranch mesquite fák és rézszínű dombok között húzódott meg. A ház tágas és hűvös volt. Tadeo egy hálószobába vezette, ahol új függönyök, üres könyvespolc és agyagedényben bougainvillea díszelgett.

– Ez a te szobád.

-És a tiéd?

—A pasillo másik oldaláról.

Elena ránézett

—Házak

-Újra

– Szóval azt hittem, hogy erre számítasz…

– Nem foglak arra kérni, hogy oszd meg az ágyadat egy olyan férfival, akit még mindig idegennek érzel.

—¿Y si eso nem változik?

Éles fájdalom hasított Tadeo arcába.

– Akkor még mindig lesz egy ajtód, amit becsukhatsz.

Azon az éjszakán Elena bezárta az ajtót. Nem hallott lépteket.

A következő napok veszélyesebbek voltak, mert Tadeo túlságosan is hasonlítani kezdett a levelekből ismert férfira. Figyelt és emlékezett. Amikor Elena megemlített egy regényt, amit Pueblában hagyott, Tadeo négy nappal később egy használt példánnyal tért vissza.

– Emlékszel?

– Azt mondtad, törődsz vele.

Azt is látta, ahogy közvetített Ramiro Salgado farmer és két, a közösséghez tartozó család közötti vitában. Salgado azzal vádolt meg néhány fiatalembert, hogy átvágtak egy kerítést.

Tadeo ellenőrizte a drótot, a lábnyomokat és egy napelemes kamerát az itatóvályú mellett.

– A kerítést a te oldaladon vágták át.

– Hazugnak nevezel?

– Azt mondom, hogy a bizonyítékok nem egyeznek a tiéddel.

Salgado elviharzott, de előtte még úgy nézett Elenára, mintha tudna róla valamit.

Azon az estén Tadeo elmagyarázta, hogy Salgado évek óta próbál megvásárolni egy földsávot a völgyben egy teherfuvarozó vasúttársaság számára.

–Apám nem volt hajlandó eladni. A probléma soha nem szűnt meg.

Egy héttel később megérkezett Beatriz első levele. „Őrültségnek” nevezte a házasságot, felajánlotta, hogy kifizeti Elena hazatérését, és mellékelt egy aláírásra kész meghatalmazást.

Tadeo leolvasta az arcáról.

– Ha vissza akarsz jönni, holnap elviszlek.

-Csak úgy?

–Te a feleségem vagy, Elena. Nem a foglyom.

Amikor elment, Elena megértette, hogy nem akar elmenekülni Tadeo elől. Azt akarta, hogy joga legyen őt választani.

De három nappal később érkezett egy újabb levél.

Ezúttal Beatriz fenyegetőzött.

„Ha nem térsz vissza Pueblába és nem írod alá a hónap végéig, átadom a konzorciumnak Tadeo Valenzuelával, az apjával és a Valley Trusttal kapcsolatos összes dokumentumot. Mire végeznek vele, nem lesz egyetlen olyan ranch sem, amit otthonodnak nevezhetnél.”

Elena kétszer is elolvasta az utolsó sort.

Aztán felnézett Tadeóra.

„Milyen bizalom?” – kérdezte.

És mióta találkozott vele, Tadeo arca most először tűnt el.

2. RÉSZ
Tadeo óvatosan vette át a levelet, mintha attól félne, hogy felrobban.

– Apám beszélt egy régi megállapodásról – mondta. – Egy vagyonkezelői alapról, amelyet azért hoztak létre, hogy megakadályozza bizonyos földterületek eladását az itt élő családok engedélye nélkül.

— Ki teremtette?

– Az apám és egy pueblai ügyvéd. Sosem tudtam az ügyvéd teljes nevét.

Elena kellemetlen hidegséget érzett.

— Az apám ügyvéd volt.

Tadeo felnézett.

– Mi volt a neve?

—Julian Marin.

A csend egyre súlyosabbá vált.

Tadeo odament egy asztalhoz, és elővett egy régi fényképet. A fényképen egy ősz hajú yaqui férfi állt egy másik világos öltönyös férfi mellett.