Diego kinyitotta a száját.

Visszahúzta.

– Jobb is, ha nem. Talán anyukád díjat számít fel a főbérlők étkeztetéséért.

– Milyen gyerekes vagy!

– És harminckét éves vagy, és nem tudod, hogyan kell tojást készíteni. Mindenkinek megvannak a maga hibái.

Diego kiviharzott a konyhába.

Megpróbált spagettit készíteni.

Először egy fél zacskót ejtett a földre.

Aztán nagyon kevés vizet tett a fazékba.

Aztán leült megnézni a mobilját, és elfelejtette elmozdítani a tésztát.

Amikor visszatért, ragacsos massza tapadt az aljára.

Amikor megpróbálta kiüríteni, egy jó részét a mosogatóba öntötte, és eltömítette a lefolyót.

– A francba!

Valeria lehalkította a tévét.

– Minden rendben, házigazda?

Diego nem válaszolt.

Húsz perccel később elhagyta a lakást, és egy sarkon lévő standnál evett tacót.

Innen felhívta az anyját.

– Anya, vissza kell menned.

Teresa a szomszédjával, Lupitával kávézott a tó partján.

– Mi történt, fiam?

– Valéria megőrült.

– Mit tett?

– Semmit. Ez a baj. Semmit sem csinál!

Diego mesélt neki a ruhákról, az ételről, a mosogatásról és a mosogatóról.

Terézia elsápadt.

– Nem főzött neked?

– Azt mondja, vendég.

– Ó, de túlzol. Csak pár napra töröltem a rendszerleíró adatbázisból.

– Nos, most azt mondja, hogy a vendég nem moshatja ki az alsóneműmet.

Lupita, aki a másik székről hallgatta, majdnem kiköpte a kávéját.

– Teresa – mormolta –, megkérdezés nélkül kirúgtad?

– Azért volt, hogy megspóroljam a díjat.

-Mennyi?

Terézia lehalkította a hangját.

—Hatszáz peso.

Lupita úgy nézett rá, mintha egy képtelen bűncselekményt vallott volna be.

– Hatszáz pesóért összejöttél egy friss házaspárral?

– Én is védem a vagyonomat.

– Nos, óvd meg a fiadat az éhségtől is, mert úgy tűnik, még vizet forralni sem tud.

Terézia hirtelen felállt.

– Holnap korán jövök vissza.

– Ha a helyedben lennék, ma visszamennék.

De Terézia úgy döntött, hogy vár.

Azt hittem, vasárnapra Valeria már beadja a derekát.

Nem ismerte jól a menyét.

Vasárnap Valeria tizenegykor ébredt.

Általában nyolc előtt kelt, hogy elkészítse a chilaquiles-t, berakjon egy adag ruhát és rendbe tegye a házat.

Azon a reggelen joghurtot és kávét szolgált fel magának, majd leült az erkélyre.

A konyha úgy nézett ki, mint egy katasztrófaövezet.

Diego kócos álarcban jött ki a szobából.

– Rendben, Vale. Elég volt.

– Miből elég?

– A tiltakozásod.

– Nem tiltakozom.

– Akkor segíts takarítani.

Valeria a mobiltelefonján megnyitott e-mailre mutatott.

–Itt azt írja, hogy „engedélyezett látogató”.

Diego a tenyerével az asztalra csapott.

– Az anyámé!

–Pontosan. És épp most mondtad ki, amit két napja próbálsz elhallgatni.

Mozdulatlan maradt.

Valéria folytatta:

–Ez sosem volt a mi házunk, ugye? Anyád háza volt, ahol főzhettem neked, moshattam a ruháidat, bevásárolhattam, és a számlák felét is fizethettem… amíg emlékeztem, egy kattintással törölni lehetett.

Diego most először nem talált választ.

Délután öt órakor a zsilip hevesen lengett.

Teresa két zacskóval, zöldséggel, édes kenyérrel és ételes dobozokkal a kezében jelent meg.

Bejött beszélgetve:

– Itt vagyok! Hol van a fiam?

Aztán meglátta a konyhát.

Eldugult a mosdó.

Egy fekete fazék.

Halmozott tányérok.

Eldobott ruhák.

És a szoba közepén Valeria, kifogástalanul, nyugodtan majszolt egy empanadát.

Diego Valeria virágos kötényét viselve és egy serpenyőt kezében kijött a konyhából.

A tetején három teljesen megégett tojás volt.

„Anya!” – kiáltotta. „Csinálj valamit!”

Teresa elejtette az egyik táskát.

– Valeria, mit jelent mindez?

Valeria gyengéden letörölt egy morzsát az ajkáról.

– Semmi komoly, Doña Teresa.

Mosolygott.

– Csak tiszteletben tartom a házának szabályait.

Aztán elővett a táskájából egy mappát, amit egyikük sem látott.

Letette az asztalra.

– Mielőtt azonban újra jelentkeznék, azt hiszem, van valami sokkal fontosabb, amiről beszélnünk kell.

Diego a mappára nézett.

Terézia is.

És amikor Valeria kinyitotta az első oldalt, mindkettejük arca elsápadt.

3. RÉSZ

– Mi ez? – kérdezte Diego.

Valeria a kezét az asztalra tette.

Hangja nyugodt maradt, de már nem volt benne irónia.

– Ez a lakásvásárlási szerződés, amit tegnap este találtam a dokumentumaink között.

Terézia megmerevedett.

– Ez a szerződés rád nem vonatkozik.

– Természetesen az én felelősségem. Nyolc hónapja minden hónapban tízezer pesót utaltam arra a számlára, amit adott.

Diego összevonta a szemöldökét.

– Ez a költségekre vonatkozott.

Valéria keserű mosolyt villantott.

– Ezt te mondtad nekem.

Elővett néhány nyomtatott lapot.

– De itt vannak az átutalásaim. A leírás szerint: „lakáscélú hozzájárulás”. És itt vannak az üzenetek anyádtól, amik ezt írják: „Ezzel fedezzük a családi lakbért, és te apránként felépíted a házadat.”

Terézia kinyitotta a száját.

– Ezt informálisan mondtam.

– Nem azt mondom, hogy az enyém a lakás – felelte Valeria. – Pontosan tudom, hogy a tulajdoni lap az ő nevükön van. Azt mondom, hogy felelősségteljes felnőttként kértek tőlem pénzt, feleségként velem tartották karban ezt a házat… és ugyanakkor betolakodóként bántak velem, amikor nekik úgy tetszett.

Diego elvette az egyik nyugtát.

– Miért nyomtattad ezt ki?

Valéria ránézett.

– Mert tegnap megértettem, hogy nem élhetek tovább itt anélkül, hogy tudnám, hol is vagyok.

Csend lett.

A konyhában egy csepp beleesett a mosogatóba.

Ploc.

Ploc.