Ploc.

Terézia mély lélegzetet vett.

– Drágám, hatalmas felhajtást csapsz egy jelentéktelen adminisztratív ügy miatt.

Valéria megrázta a fejét.

– Nem. Csak a keresés tárt fel mindent.

Diegóra nézett.

– Négy hónapja feleségül vettelek. Azért hagytam el a Marianával bérelt lakást, mert azt mondtad: „Nincs értelme lakbért fizetni, ha anyám kölcsönadja nekünk az övét. Gyűjtsünk össze, hogy vegyünk valami sajátot.”

Diego lesütötte a tekintetét.

-Igen.

– Eladtam pár bútort, mert nem fértek ide. Megváltoztattam az útvonalamat, hogy munkába járjak. Elkezdtem fizetni a bevásárlás, az internet, a benzin és a közüzemi díjak felét. És azt a tízezer pesót is átutaltam, mert elmagyaráztad nekem, hogy igazságos hozzájárulnom, mivel itt élek.

Teresa megpróbálta félbeszakítani.

– És az is.

– Természetesen az. Sosem panaszkodtam a fizetés miatt. Azt panaszkodom, hogy az adóbeszedésben lakos vagyok, de a döntéshozatalban látogató.

Ez a mondat csendben hagyta el a szobát.

Diego lehuppant egy székre.

– Oké, anya csak félt.

-És te?

– És mi lesz velem?

– Attól is féltél, hogy „megtartom a házat”?

Diego túl sokáig várt a válasszal.

És ez a csend elég volt.

Valeria érezte az ütést a mellkasában.

-Szóval beszéltél vele erről.

– Nem abban az értelemben, ahogy gondolod.

– Hogyan gondolkodom róla?

Diego végigfuttatta a kezét a haján.

–Anyukám azt mondta, hogy miután összeházasodunk, jó ötlet világossá tenni, hogy mi az övé, mi az enyém, és mi a tiéd.

– Ez teljesen ésszerű.

– Akkor miért haragszol?

– Mert nekem senki sem mondta.

Diego hallgatott.

Valeria a mobiltelefonra mutatott.

– Beszélgettetek arról, hogyan védjétek meg magatokat tőlem, miközben én főztem nektek.

Terézia keresztbe fonta a karját.

– Ne mondd így.

– Hogyan szeretnéd, hogy elmondjam?

Az anyós hangja megkeményedett.

„Harminc évig dolgoztam, hogy megvehessem ezt a lakást. Nem fogok bocsánatot kérni azért, hogy gondoskodtam róla.”

– Soha nem kértem tőle, hogy ezt tegye.

– De manapság a házasságok nem tartanak sokáig.

– A tiéd is válással végződött, Doña Teresa, és senki sem nevezett opportunistáknak, amiért igényt tartasz arra, ami jogosan a tiéd.

Terézia mozdulatlan maradt.

Diego mormolta:

– Valéria…

– Nem sértegetem. Azt mondom, hogy tökéletesen tudja, milyen megalázó, amikor valaki úgy bánik veled, mintha kihasználni akarnád.

Ez mélyen megérintett.

Terézia lassan leült.

A válásuk tizenöt évvel korábban történt.

Hónapokig a volt férje újra és újra elmondogatta az egész családnak, hogy „meg akarja tartani a házat”, annak ellenére, hogy Teresa csaknem két évtizede fizette a jelzáloghitel egy részét.

Fáradhatatlanul küzdött, hogy ezt bebizonyítsa.

És most, anélkül, hogy észrevette volna, egy másik nőt helyezett pontosan oda, ahol az előbb volt.

– Ez már nem ugyanaz – mondta, de a hangjában már nem volt határozottság.

– Talán nem – felelte Valeria. – De túlságosan is hasonlít rá.

Diego finoman megkopogtatta az ujjaival az asztalt.

– Oké, értjük. Anya hibázott. Csak visszatesz a kasszába, és kész.

Valéria ránézett.

-Nem.

–Micsoda nem?

– Nem akarom, hogy minden visszaálljon a régi kerékvágásba.

Diego elsápadt.

– Elmész?

— Még nem tudom.

Terézia felkelt.

– Ó, kérem szépen! Tönkreteszi a házasságát hatszáz pesoért?

Valéria rámeredt.

– Nem. De lehet, hogy a házasságom azért fog szétesni, mert a férjem azt hiszi, hogy a ruháinak mosása, a főzés és a problémáinak megoldása automatikus kötelességem.

Diego elvörösödött.

– Soha nem mondtam ilyet.

– Nem kellett volna kimondanod.

Valeria a konyhára mutatott.

– Két napja a saját házadban vagy, és úgy nézel ki, mintha túléltél volna egy hurrikánt.

– Mert általában csinálod ezeket a dolgokat.

-Pontosan.

– Mert tudod, hogyan kell őket jobban csinálni.

Valeria röviden felnevetett.

– Nem úgy születtem, hogy tudtam, hogyan kell zsírt eltávolítani egy edényből, Diego. Megtanultam.

– Egész nap dolgozom.

-Én is.

Nem érkezett válasz.

Valeria felállt és a mosogatóhoz lépett.

– Pénteken, mielőtt tudomást szereztem volna a házkutatásról, azt terveztem, hogy kitakarítom az egész konyhát, kimosom a ruhákat, elkészítem a fagyasztandó ételeket, és bepakolom a bőröndjeinket az útra. Te meg azt tervezted, hogy videojátékozol, aztán elmész a focimeccsre.

Diego kényelmetlenül fészkelődött.

Szombat volt.

– Nekem is szombat volt.

Terézia a fiára nézett.

Amióta megérkezett, most először nem tekintett rá úgy, mint a tehetetlen „pasitóra” – ahogy gyerekkora óta hívta –, hanem egy harminckét éves férfit látott a helyén, aki két nőre várt, hogy vitatkozzanak, melyikük főzzen neki újra.

A kép kellemetlenül tiszta volt számára.

– Diego – mondta Teresa –, takarítsd ki a konyhát.

Kinyitotta a szemét.

-Hogy?

— Takarítsd ki a konyhát.

– De, anya…

„Én csináltam ezt a rendetlenséget azzal, hogy olyan helyre tettem az orromat, ahová nem való volt. Te pedig csak rontottál a helyzeten, mert még azt sem tudod, hogyan kell elmosogatni a saját edényeidet. Szóval kezdj bele!”

Diego Valeriára nézett.

Nem szólt semmit.

– És mit fogsz csinálni?

Teresa a mosogatóra mutatott.

-Beszélgetés.

– Amíg én takarítok?

-Igen.

-Ez nem igazságos.

Teresa szárazon felnevetett.

– Most képzeld el, hogy évekig csinálod anélkül, hogy bárki észrevenné.

Diego túl későn vette észre, hogy elvesztette egyetlen szövetségesét.