Amália komponált egy darabot, amelyet az eljegyzési ünnepségén fognak játszani.

Esteban 3 héttel korábban tífuszban halt meg.

– Abbahagytam a játékot – mondta. – Nem mehettem a zongora közelébe anélkül, hogy úgy éreztem volna, mintha újra eltemetném.

Édesanyja, Doña Leonor, csak néhány hónapig tűrte a gyászt. Aztán egy másik házasságról kezdett beszélni: Ramiro Valdésről, az özvegyemberről, földbirtokosról és testvére, Federico üzlettársáról.

– Azt mondtam, hogy nem.

– És ezért nyilvánították betegnek? – kérdezte Julian.

Amália bólintott.

Federico rábeszélt egy családorvost, hogy írjon alá egy jelentést, amely kimondta, hogy nővére „veszélyes melankóliában” szenved, és alkalmatlan vagyon kezelésére vagy polgári döntések meghozatalára. Ezzel a dokumentummal megpróbálták megszerezni az örökséget, amelyet Amália nagyapja hagyott rá külön.

Amikor megtudta, hogy Ramiróhoz akarják feleségül adni, és a vagyon egy részét egy családi vállalkozásba akarják átruházni, elmenekült.

– Azt hittem, elég lesz eltűnnöm.

– Ez nem volt elég – mondta Julian.

-Nem.

Ugyanazon a napon Don Roque elvitte Amáliát a városi bíróhoz, de a férfi átnézte a levelet, és idegesnek tűnt.

„Ha a bátyja dokumentumokat hoz Pueblából, az bonyolulttá teheti a helyzetet. Senki sem akar itt veszekedni egy olyan családdal, amelynek még a fővárosban is vannak ügyvédei.”

– Szóval, úgy adsz át, mint a marhákat? – kérdezte Amália.

– Én ezt nem mondtam.

– Gondolkodott rajta.

A bíró nem válaszolt.

A hír gyorsan elterjedt. És vele együtt megosztottság is jött.

A faluban néhány asszony megvédte Amáliát. Mások azt állították, hogy egy tisztességes lány nem hagyja el az anyját, és nem hoz szégyent a családnevére. Egy boltos még azt is megjegyezte, hogy ha a családnak vannak papírjai, akkor „kell lennie valami oknak”.

Julian majdnem megütötte.

– Nem kell értem harcolnod – mondta Amália, miközben kivezette a boltból.

-Nem érted harcoltam.

– Ó, nem?

– Azért veszekedett, mert valami hülyeséget mondott.

Most először nézett rá őszinte mosollyal.

Azon az estén Amália beleegyezett, hogy megtanít neki négy hangot zongorázni.

Julian 3 hibát játszott.

– Különleges tehetséged van a rossz billentyű leütéséhez.

—A tehenek kevésbé igényesek a farmon.

—A teheneknek az az előnyük, hogy el tudnak sétálni.

Amália folyó.

Rövid, de tiszta nevetés volt.

Másnap megérkezett a vonat Pueblából.

Federico Castañeda Ramiro Valdés, egy orvos és 2 fegyveres kíséretében jött le.

Kifogástalan sötét öltönyt viselt ebben a porral borított városban.

Köszönés nélkül lépett be a menzára.

– Amália.

Nem mozdult.

—Federico.

–Anya miattad beteg. A családot pletykaforrássá tetted Pueblától Veracruzig.

— Micsoda tragédia.

Federico elővett egy dokumentumot.

– Ideiglenes kitiltási végzés. Dr. Barragán igazolja, hogy továbbra is cselekvőképtelen. Ma visszatér hozzánk.

Julian előrelépett.

Amália felemelte a kezét, hogy megállítsa.

– Dr. Barragán – mondta –, mikor vizsgált meg utoljára?

Az orvos kerülte a tekintetét.

– A fájlod elegendő.

– Négy éve nem látott.

Federico elvesztette a türelmét.

-Csak úgy van.

Aztán Ramiro megszólalt.

–Amália, ne nehezítsd meg ezt. A házasság még mindig egy lehetőség. Az édesanyád hajlandó megbocsátani neked.

Undorral fordult felé.

–Nincs szükségem senkire, aki megbocsátja nekem, hogy nem akarok hozzá tartozni.

Frigyes megparancsolta embereinek, hogy közeledjenek.

Don Roque előhúzott egy puskát a bárpult alól.

– A báromban senkit sem rabolnak el akarata ellenére.

A légkör felrobbant.

Federico egyik embere meglökött egy asztalt. Julián egyetlen ütéssel leterítette. Ramiro megragadta Amália karját, aki egy kancsóval az arcába vágta.

A bíró éppen akkor lépett be, amikor mindenki kiabálni kezdett.

– Ennyi! Senki sem megy el innen!

Mögötte megjelent a kereskedő, aki hetekkel korábban felismerte Amáliát.

Hozott magával egy másik férfit is: egy Ignacio Treviño nevű ügyvédet Chihuahua városából.

És a kezében Amália nagyapjának végrendeletének közjegyző által hitelesített másolatát tartotta.

Ignacio kiterítette az asztalon.

– Castañeda úr, mielőtt a gyámságról beszélne, magyarázza el, miért szerepel az aláírása egy olyan ingatlan bérleti díjának két éven át tartó beszedése mellett, amely jogilag csak a nővére tulajdonát képezi.

Federico lélegzete elállt.

Amália a dokumentumra nézett.

Lent volt a neve.

És egy hamisított aláírás, amely megegyezik az övével.

3. RÉSZ
Federico megpróbálta ellopni a dokumentumot, de Ignacio Treviño előbb eltávolította.

– Ne is nyúljon hozzá – figyelmeztette az ügyvéd. – A másolat az eredeti közjegyzői iratokból származik.

Ramiro letörölte a szemöldökéről a vért.

– Ez semmit sem bizonyít.

– Ez bizonyítja, hogy valaki bérleti díjat szedett be egy Amalia Castañeda által aláírt meghatalmazással, amikor már Chihuahuában volt – felelte Ignacio. – És van még több is.

Elővett még 3 papírt.

Amalia nagyapja egy házat Pueblában, két kereskedelmi ingatlant és egy textilgyárban lévő részesedést hagyott kizárólag az unokája nevére. Míg a család azt állította, hogy Amalia „cselekvőképtelen”, Federico a feltételezett diagnózist használta fel a kezelésükhöz.

De a pénzt nem tartotta meg.

Jó részét átruházta egy Ramiro Valdéssel közösen létrehozott cégre.

Amália érezte, ahogy a padló megmozdul.

Anyám tudta?

Federico összeszorította az állkapcsát.

– Anya mindent megtett a család nevének védelme érdekében.

– Én ezt nem kérdeztem.

– Persze, hogy tudtam.

A válasz jobban fájt, mint bármelyik korábbi hazugság.