Évekig Amália azt akarta hinni, hogy anyja csupán merev, a külsőségek megszállottja, és képtelen megérteni lánya fájdalmát. Most azonban rájött, hogy ő maga is hagyta, hogy alkalmatlannak nyilvánítsák az uralkodásra, hogy az örökségét alkualappá tegye.

„Azt akarták, hogy feleségül menjek Ramiróhoz, hogy minden a megállapodás keretein belül történjen” – mondta.

Ignác bólintott.

– Úgy tűnik, igen.

Federico ököllel az asztalra csapott.

„Ne csinálj ebből tragédiát! Egy tiszteletreméltó férfihoz akartál feleségül menni. A vagyon a családnál maradt volna. Esteban halála után teljesen összetörtél. Nem ettél, nem aludtál, nem zenéltél. Mit vártál tőlünk?”

Amália olyan derűvel nézett rá, ami elcsendesítette a szobát.

– Reméltem, hogy hagynak sírni anélkül, hogy kirabolnának.

Senki sem válaszolt.

A városi bíró elrendelte, hogy Federico, Ramiro és Dr. Barragán maradjanak Santa Rosalíában, amíg a kerületi bíró át nem vizsgálja a dokumentumokat. A két fegyveres férfit lefegyverezték. Don Roque eltette a sörétes puskáját.

Azon az estén, miután mindenki elment, Amália leült a zongorához.

Julian leült egy közeli asztalhoz.

Nem kérdezte meg, hogy jól vagyok-e.

Hálás volt, hogy nem tette.

– Anyám tudta – mondta Amália.

-Igen.

–Egy részem meg akarta tudni, hogy Federico egyedül cselekedett.

– Kitaláltam.

– És egy másik része vissza akart térni Pueblába, csak hogy rákényszerítse a szemembe nézni.

Julian kávét ivott.

– Ő is meg tudja csinálni.

Amália elfordította a fejét.

– Nem fogod azt mondani, hogy maradjak?

-Nem.

Az arckifejezése megváltozott.

– Még most sem?

Juliannak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

„Azt akarom, hogy maradjon. Nagyon is. De ha szembeszáll az anyjával, azt azért akarom, mert ő döntött így. Nem azért, mert félek, hogy elveszítem.”

Amália lesütötte a tekintetét.

– Néha dühítő, mennyire tisztelettudó.

– Ezt kevesebbszer mondták nekem, mint gondolnád.

Mosolygott.

A következő napokban Ignacio bizonyítékokat gyűjtött. Nicasio levelek másolásával segített. Don Roque azt vallotta, hogy Amalia nyolc hónapja dolgozott, megkapta a fizetését, és önállóan kezelte a kiadásait. A bíró meghallgatta a szomszédokat, a boltosokat és a helyi orvost, akik megerősítették, hogy nem észlelt nála semmilyen mentális fogyatékosságot.

A legerősebb darab távirattal érkezett Pueblából.

Amália volt zongoratanára, miután tudomást szerzett a botrányról, ajánlott levelet és egy csomagot küldött. A csomagban Doña Leonor levelezése volt, amelyet évekkel korábban küldött neki.

Egy mondat kiemelkedett:

„Ha Amália ragaszkodik Valdés elutasításához, akkor azt kell állítanunk, hogy a gyásza megakadályozza abban, hogy értelmes döntést hozzon.”

Dr. Barragán két nappal később bevallotta.

Aláírta a határozatot azért cserébe, hogy Federico kifizesse a klinikája adósságait.

Ramiro megpróbált elmenekülni egy éjszakai vonattal, de megállították, mielőtt elhagyhatta volna a területet.

Federico végül akkor omlott össze, amikor Ignacio megmutatta neki az átutalásokat igazoló bankszámlakivonatokat.

A tilalmat felfüggesztették.

Hetekkel később egy kerületi bíró kijelentette, hogy Amalia teljes mértékben cselekvőképes vagyonával bánni, és vizsgálatot rendelt el Federico, Ramiro és Barragán ellen hamisítás, csalás és illegális igazgatás miatt.

De Amália számára egy dolog hiányzott.

Vissza Pueblába.

Az indulása előtti napon azon kapta Juliant, hogy ugyanazt a négyhangú sorozatot próbálja eljátszani, amit ő tanított neki.

A harmadik nem sikerült.

– Ez szörnyű volt – mondta Amália.

– Javultam.

– Ez még aggasztóbbá teszi a helyzetet.

Mosolygott.

– Meddig lesz távol?

-Nem tudom.

Julian túl gyorsan bólintott.

Amália figyelte őt.

—Mondd ki.

-Hogy?

– Mit is jelent ez, és mit rejteget az a méltóságteljes, farmeres arc.

Julian megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Hiányozni fog.

Mozdulatlan maradt.

—Kövesd.

–Azt akarom, hogy visszajöjj. Látni akarlak itt, ahogy tanítod azt a két lányt, akik minden reggel idejönnek. Hallani akarlak nevetni, amikor rosszul játszom. Meg akarlak hívni egy sétára anélkül, hogy üzleti kifogásokat találnálak ki. És ha egy napon velem akarnál élni, én… én is azt akarnám.

Amália érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe.

– Ez jóval több volt, mint amire számítottam.

– Azt mondta, folytassam.

– És bölcstelenség volt engedelmeskedni.

A folyó.

Amalia Ignacio kíséretében Pueblába utazott, és hat hétig maradt ott.

Doña Leonor feketében fogadta a családi házban, idősebbnek látszott, mint amilyenre Amália emlékezett.

– Tönkretetted a testvéredet – mondta, mielőtt megölelte.

Amália nem engedte az ölelést.

–Federico tönkretette magát, amikor úgy döntött, hogy meghamisítja az aláírásomat.

– Mindent megtettünk a védelmed érdekében.

– Nem. A családnév, a vállalkozások és egy házasság védelme érdekében tették, amelyet elutasítottam.

Leonor sírt.

– Esteban után felhagytál önmagaddal.

–Még mindig én voltam. Csak szenvedtem.

– Nem tudtuk, meddig fog tartani.

– Ez jogom volt.

A beszélgetés megbékélés nélkül ért véget.

És mégis, Amália könnyebben hagyta el a házat.

Eladta az egyik ingatlant, megtartotta az örökölt házat, és a malom irányítását egy független könyvelőre bízta. Ezután visszautasította a meghívást, hogy előadóművészként térjen vissza egy fővárosi konzervatóriumba, bár beleegyezett, hogy saját kompozícióinak elküldésével együttműködjön.

Amikor visszatért Santa Rosalíába, a vonat még hajnal előtt megérkezett.

Julian az állomáson volt.

Nem vitt virágot.

Kávét vitt.

– Azt hittem, szükségem lehet rá.

– Átgondolta a dolgot.

Együtt sétáltak a kantinba.

Még aznap reggel Amalia folytatta az órákat a falubeli két lánnyal. Akkoriban négy diák maradt. Később kilenc. Don Roque kiürített egy hátsó raktárat, hogy tanteremmé alakítsa. Nicasio adományozott egy pulpitust, és mindenki meglepetésére a leghűségesebb segítője lett.