Kitartás.
A javítás először a csempék, majd a villanyszerelés, végül a padló miatt csúszott.
Egy hónapból kettő lett.
Aztán háromban.
Eközben Don Genaro továbbra is a lakásában lakott.
Egyik vasárnap Mariana belépett a szobába, és leült egy üres karosszékbe.
Terézia szinte azonnal megjelent.
– Az a karosszék Raúlé volt.
Raúl a férje volt, aki kilenc évvel korábban halt meg.
– Bocsánat – felelte Mariana, és felállt.
Senki sem sértegette őt.
Senki sem rúgta ki.
De azon az éjszakán valami szörnyűt értett meg: abban a házban még egy halott embernek is jobban meghatározott helye volt, mint neki.
Napokkal később valami rosszabb történt.
Mariana kijött a fürdőszobából, és ott találta Teresát, amint a virágmintás jegyzetfüzetét mutogatja Chela néninek.
– Nézd – mondta Teresa, miközben lapozott. – Régen virágokkal foglalkoztam.
Előtt.
Mintha Mariana örökre felhagyott volna a virágkötői munkával.
– Nem zavar, ha megmutatom neki? – kérdezte Teresa, miután már megmutatta a jegyzetfüzet felét.
Mariana udvariasságból elmosolyodott.
-Nem.
De aznap este eltette a jegyzetfüzetet a dokumentumaival együtt.
Most először fontolgatta komolyan a távozást.
Aztán megtalálta Teresa jegyzetfüzetét.
Nyitva volt a konyhaasztalon.
Marianának nem kellett semmit keresnie.
Olvasott.
„Szolgáltatások, kamra, takarítás.”
Alatt:
„Mariana és Sofía: lakbér nélkül maradnak.”
És alább, aláhúzással:
„Ezt hazai támogatással kompenzálják.”
Számítások voltak.
Mennyibe kerülne valakit felbérelni takarításra?
Amit Teresa megspórolt, mert Mariana főzött.
Sofia gondozásának hozzávetőleges órái.
Akár havi összegben is.
Marianának fáznia kellett.
Nem azért, mert az anyósa könyvelte.
Hanem azért, mert épp most fedezte fel, hogy valaki kiszámolta, mennyit ér a jelenléte abban a házban, mintha szolgálat lenne.
Azon az éjszakán nézte alvó Sofiát, és arra gondolt:
A lányom mindezt nézi.
Azt tanultam, hogy anya azért takarít, mert „hálásnak kell lennie”.
Hogy apa megérkezik és megpihen.
Hogy a nagymama dönthessen.
Amit anyának el kellett viselnie.
Egy héttel később, miközben kockákból építettek egy kis házat, Sofia kimondta ezt a mondatot:
– Teresa nagymama azt mondta Chela néninek, hogy ingyen laksz itt, és segítened kell… és hogy a lakásunk már Genaro úré, mert nem tudod, hogyan kell pénzt keresni.
Marianna nem sírt.
Nem sikított.
Felkelt.
Először a virágos jegyzetfüzetét tette el.
Aztán dokumentumok, Sofia ruhái, lovak és a plüssló, amit a lány ragaszkodott hozzá, hogy elhozzon.
Felhívta Arturo-t.
–Megyek a szüleimhez. Gyere vissza ma este. Beszélnünk kell.
-Mi történt?
– Majd később elmagyarázom.
Mariana megfogta Sofia kezét.
Amikor a bejárathoz értek, az ajtó kinyílt.
Terézia épp akkor tért vissza.
Ránézett a bőröndre.
Ránézett az öltözött unokájára.
Aztán Marianára nézett.
— Hová mennek?
Mariana a tekintetét állta.
–Egy olyan helyre, ahol a lányomnak nem kell megtanulnia, hogy az anyjának munkával kell fizetnie azért, hogy szívesen látottnak érezhesse magát.
Teresa arca megváltozott.
Aztán Mariana elmesélte neki, mit talált abban a jegyzetfüzetben.
Négy hónap óta először az anyósa teljesen szóhoz sem jutott.
De Arturo még mindig semmit sem tudott.
És aznap este választania kell, hogy továbbra is csak Teresa fia marad-e… vagy végre úgy kezd el viselkedni, mint Mariana férje.
3. RÉSZ
Mariana szülei egy kis házban éltek Xochimilcóban, messze a központ zajától.
Nem volt modern.
A terasz padlója régi volt, és néhány ablakot ki kellett volna festeni, de mindenhol virágcserepek voltak, egy citromfa, bougainvillea és három kerámiakacsa, amelyeket Sofia csecsemőkora óta imádott.
Amint kiszállt a taxiból, a lány a nagyapja felé rohant.
– Nagyapa! Fáznak a kiskacsák?
Don Ernesto teljes komolysággal vette a kérdést.
– Ellenőrizni kell őket.
A ketten a kert felé sétáltak.
Mariana a bőrönd mellett maradt.
Az anyja, Lucia, megjelent az ajtóban.
Nem kérdezte meg, mi történt.
Csak annyit mondott:
– Gyere be, lányom. Meleg a víz a kávéhoz.
Marianna belépett.
Leült ugyanabban a konyhában, ahol gyerekkorában a házi feladatát csinálta, és a kezébe vett egy csészét.
Lucia egy tányér kenyeret tett maga elé.
– Ittál ma vizet?
Marianna felnézett.
Évekkel ezelőtt, amikor tinédzser volt, az édesanyja mondott neki egy mondatot, amit soha nem felejtett el:
„Amikor olyan házban vagy, ahol még vizet önteni magadnak is szégyellsz, ne feledd, hogy nem vagy otthon.”
Mariana halkan felnevetett.
Aztán sírt.
Nem kétségbeesett sírás volt.
Csupán néhány néma könnycsepp volt, amelyek mintha hónapok óta vártak volna engedélyre.
– Nem bírtam tovább, anya.
Lucia leült vele szemben.
– Akkor jól tetted, hogy eljöttél.
– Nem tudom, mi fog történni Arturoval.
– Ezt te döntöd el.
– Nem fogod azt mondani, hogy hagyjam abba?
-Nem.
– Még akkor sem, ha visszajövök?
-Sem.
Lucia fogta a saját csészéjét.
– Túl sokáig hallgattad, hogy mások mit gondolnak, mit kellene tenned.
Arturo kilenc óra körül érkezett.
A haja nedves volt a szitálástól, és olyan kifejezés ült az arcán, amilyet Mariana hónapok óta nem látott.
Félelem.
Mariana szülei diszkréten bementek a szobájukba.
Zsófia aludt.
Arturo és Mariana egyedül maradtak a szobában.
– Mondj el mindent – mondta.
És meg is tette.
Mesélt neki az apja karosszékéről.
Abból a jegyzetfüzetből, amit Teresa engedély nélkül mutatott meg.
Az elhagyott növényekből.
A reggeli listákból.
A részlegével kapcsolatos döntésekkel kapcsolatban.
