Azokból a beszélgetésekből, ahol mindig azzal végződött, hogy „anyukám segíteni akar”.

Végül mesélt neki a jegyzetfüzetről.

– Anyád árat szabott arra, amit csinálok.

Arturo összevonta a szemöldökét.

– Hogy érted, hogy ár?

–Kiszámolta, mennyit takarít meg, mivel takarít és főz. Ezt írta le kompenzációként azért, mert lakbért nem kellett fizetnie.

Arturo mozdulatlan maradt.

– Ezt nem tudtam.

-Tudom.

– Esküszöm, hogy nem tudtam.

– Arturo, a probléma nem csak az, hogy nem tudtál róla.

Ránézett.

– És akkor mi van?

– Mindent, amit eddig tudtál.

Marianna mély lélegzetet vett.

– Tudtad, hogy Don Genaro a beleegyezésem nélkül lépett be a lakásunkba. Tudtad, hogy te és az édesanyád döntéseket hoztatok, mielőtt beszéltetek volna velem. Meghallgattad a listákat, amiket adott nekem. Láttad, hogy én mindent megcsináltam. Többször is mondtad, hogy fáradt vagy, mert „el kellett viselnünk”. És soha nem kérdezted meg magadtól, hogy mit teszel azért, hogy nekem kevesebbet kelljen elviselnem.

Arturo lesütötte a tekintetét.

Nem védekezett.

Ez meglepte Marianát.

Több másodperc telt el.

„Megérkeztem anyám házához” – mondta végül –, „és láttam, hogy minden működik. Az étel, Sofia rendben volt, a ruhák tiszták… és azt hittem, ez azt jelenti, hogy mindenki jól van.”

Marianna nem válaszolt.

– Kényelmes így gondolkodni – folytatta. – Mert ha minden jól alakul, nem kell azon tűnődni, hogy ki cipeli a terhet.

Felnézett.

– És nagyon kényelmesen éreztem magam.

Marianának fájdalmat érzett, amikor meghallotta.

De valami megkönnyebbüléshez hasonlót is.

Arturo most először nem mondta ki, hogy „de az anyukám”.

„Nem jöhetek vissza holnap úgy, mintha mi sem történt volna” – figyelmeztette.

– Nem foglak megkérdezni.

– Dühös vagyok rád.

-Tudom.

– Nem tudom, mennyi időre lesz szükségem.

-Értem.

Arturo előrehajolt.

„Holnap személyesen megyek a lakáshoz. Beszélek a kivitelezővel. Azt is mondom Don Genarónak, hogy amint esedékes, el kell mennie, a megállapodásunk szerint. És addig is kibérelek nekünk egy másik lakást.”

Marianna lassan megrázta a fejét.

– Nem akarom, hogy listát készíts azokról a dolgokról, amikből „felépülnöd” kell.

– Nem azért van, hogy segítsen neked felépülni. Ezt kellett volna tennem már a legelejétől fogva.

Ez a különbség számított.

Arturo aznap este egyedül ment el.

Marianna a szüleivel maradt.

Másnap reggel elment ellenőrizni a munkát.

Felfedezett valamit, ami feldühítette: a késedelem nem volt annyira elkerülhetetlen, mint hitte. Minden kommunikációt a kivitelezőre bízott, mivel soha nem vette a fáradságot, hogy maga odamenjen.

Megváltozott néhány időpont, másik beszállítót keresett a helyszínre, és írásos ütemtervet követelt.

Don Genaróval is beszélt.

Nem rúgta ki egyik napról a másikra, mert volt egy megállapodás, amit tiszteletben kellett tartani.

De kitűzött egy végleges dátumot.

Aztán felhívta Marianát.

Nem azért, hogy bejelentse, hogy „mindent megjavított”.

Egyszerűen elmondta neki, mi történt, és megkérdezte:

– Van valami, amire szükséged van?

Marianna néhány másodpercig gondolkodott.

– Igen. A növényeim.

Még aznap délután Arturo elment értük.

Az eredeti hétből négy maradt meg.

Az egyik sárga volt.

Egy másikon alig voltak levelek.

Arturo személyesen vitte el őket Xochimilcóba.

Amikor Mariana kiment a teraszra és meglátta a virágcserepeket, abszurd szomorúság fogta el.

– Bocsánat – mondta Arturo.

Megérintett egy levelet.

– Nem a növények a baj, Arturo.

-Tudom.

És most először úgy tűnt, hogy tényleg tudja.

A következő hetekben nem tértek vissza Terézhez lakni.

Arturo egy hónapra kibérelt egy kis lakást Sofia iskolája közelében, de Mariana úgy döntött, hogy még néhány napot a szüleinél marad.

Nem akartam negyvennyolc órás változást jutalmazni, mintha négy hónapot olyan könnyen el lehetne törölni.

Arturo elfogadta.

Sofiához mentem.

Időt töltöttem vele.

Utasítások kérése nélkül megvenném az élelmiszereket.

Amikor főztem, Marianának is főztem, ha akarta.

Amikor valamit nem tudtam, hogyan kell csinálni, megtanultam.

Nem volt valami látványos átalakulás.

Ez valami nehezebb volt.

Állandóság.

Teresának viszont majdnem két hétbe telt, mire felhívta.

Amikor ezt tette, Mariana éppen a növényeket öntözte.

– Meglátogathatlak?

Marianna gondolta.

-Igen.

Teresa aznap délután megérkezett egy zacskó mandarinnal és egy játékkal Sofiának.

Mariana attól tartott, hogy hídként fogja használni a lányt, de ez nem történt meg.

Miután üdvözölte, Teresa négyszemközt beszélni kért vele.

Leültek a konyhában.

Teresa most először tűnt kényelmetlenül valaki más házában.

Talán ez az érzés tanított neki valamit.

– Arturo azt mondta, hogy nagyon szomorú vagy.

– Ez nem csak kellemetlenség.

-Tudom.

Teresa a bögréje fülével babrált.

– Gondolkoztam a jegyzetfüzeten.

Marianna hallgatott.

– Soha nem gondoltam, hogy sértő lenne – folytatta Teresa. – Mindig mindent nyomon követtem. Amióta raktárvezetőként dolgozom. Ha valami bejön, leírom. Ha valami kimegy, azt is leírom.

–Nem vagyok valami, ami bejön vagy kimegy, Teresa.

A nő egy pillanatra lehunyta a szemét.

– Most már tudom.

Marianna nem erre a válaszra számított.

Terézia megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Logikusnak tűnt számomra. Te a házamban laktál, én pedig többet költöttem villanyra, vízre és ételre. Te segítettél. Én ezt egyensúlynak tekintettem.

– A probléma nem a segítség. Úgyis segítettem volna.

– Szóval, mit tettem?

Mariana úgy döntött, hogy lágyítás nélkül válaszol.