Most először gondoltam arra, hogy aláírom, amit kérnek. Tizenöt évet kibírtam az osztály nélkül. Talán folytathatom is ezt.

Aztán eszembe jutottak anyám szavai.

“Ne hagyjuk, hogy elvegyék tőlünk, amit felépítettünk.”

Másnap reggel felhívtam Daniel ügyvédet.

– Meg akarom védeni, ami az enyém. De először meg kell néznem anyám házát.

Azon a szerdán, amikor eljöttem a munkából, Brunót egy autó mellett találtam rám várva.

A fiú, aki elfoglalta a szobámat, most egy huszonöt éves férfi volt.

– Figyelj, Mariana. Ezt meg kell oldanunk.

– Nincs mit javítanunk.

– Jövő hónapban lesz az esküvőm. Anyukám 300 000 peso előleget kapott a lakásért. Már kifizettük a helyszínt, a zenét és a bankett egy részét.

Hitetlenkedve néztem rá.

– És mi közöm nekem az esküvődhöz?

„Ez a pénz segített volna nekünk házat venni. Ha nem sikerül az üzlet, vissza kell fizetnünk a foglalót és büntetést kell fizetnünk. Honnan fogunk ennyit szerezni?”

– Kérdezd meg az édesanyádat. Pénzt kapott egy olyan ingatlanért, ami nem az övé volt.

Bruno összeszorította a fogát.

–Mindig is önző voltál. Anyukám azt mondja, soha nem akartál a családunk része lenni.

Furcsa szomorúságot éreztem.

– Édesanyád közvetlenül azután költözött be hozzám, hogy eltemettem a saját anyámat. Elvette a szobámat és az apámat. Mit akart még tőlem, hogy adjak neki?

Nem válaszolt.

Mielőtt elment, suttogta:

–Alá kellene írnod. Nem tudhatod, meddig mehet el anyám.

Pénteken Patriciával és Daniellel visszatértem az amerikai kolóniában lévő épületbe.

A homlokzat szinte ugyanolyan maradt. A bejárat előtti fa megnőtt, de a pad, ahol az esőben töltöttem az éjszakát, még mindig ott volt.

Felmentünk a harmadik emeletre.

Lorena alig nyitotta ki az ajtót, a biztonsági lánccal tartotta.

— Mit akarnak most?

Daniel bemutatkozott, és elmagyarázta, hogy információkat gyűjtünk a hagyatéki eljáráshoz.

„Ez az én házam!” – kiáltotta Lorena.

– A bejegyzett tulajdonos Elena asszony – felelte. – És van egy végrendelet, amit érvényesítenünk kell.

Elég közel mentem ahhoz, hogy kilássak a folyosóra.

Anya régi bútordarabja eltűnt. Helyette egy modern ruhásszekrény állt.

De valami az ajtó mellett elvette a lélegzetemet.

Lorena cipője alatt egy darab fehér szövet volt, piszkos és kopott.

Felismertem az egyik sarokba hímzett piros virágokat.

Az az asztalterítő volt, amit anyám hónapokig készített, éjszaka dolgozva, amíg én a házi feladatomat csináltam.

A cipőik tisztítására használták.

– Az a terítő anyámé volt – suttogtam.

Lorena lenézett.

–Ez a kacat? Ha kell, vidd.

–Hol van a fényképed? Az, amelyik a bejáratnál volt.

Mosolygott.

– Kidobtam a kukába. Nem fogom az életemet egy holttestet bámulva tölteni.

Éreztem, hogy felmondják a szolgálatot a lábaim.

Patricia megfogta a karomat.

Daniel azt tanácsolta, hogy ne vitatkozzak tovább. Lesz majd lehetőségünk jogilag követelni a járandóságot.

Éppen lefelé tartottunk a lépcsőn, amikor egy hangot hallottam.

– Marianna, várj!

Ő volt az apám.

Melegítőnadrágot és egy régi pólót viselt. Sokkal kisebbnek tűnt, mint legutóbb.

–Lányom, kérlek. Írd alá azt a dokumentumot. Lorena kétségbeesett, én pedig már túl öreg vagyok ennyi problémához.

Mereven bámultam rá.

– Apa, kérdeznem kell tőled valamit.

-Tízcentes.

– Mit csináltál azzal a végrendelettel, amit anya a fülbevalója alatt hagyott?

Az arca elvesztette a színét.

— Honnan tudod ezt?

Nem kellett több válasz.

– Megtaláltad, ugye?

A korlátnak támaszkodott.

– Azt hittem, így lesz a legjobb. Csak egy gyerek voltál. Nem tudtál gondoskodni egy vagyonról.

– Elégetted?

Néma maradt.

– Apa, felelj nekem!

– Igen – mormolta. – Aznap este elégettem a mosogatóban.

Tizenöt éves.

Tizenöt éven át azt képzeltem, hogy apám egyszerűen már nem szeret engem.

De most rájöttem, hogy miközben a házunk előtt sírtam, tönkretette anyám utolsó kísérletét, hogy megvédjen.

„Miért rúgtál ki?” – kérdeztem.

–Lorena azt mondta, hogy Brunónak stabilitásra van szüksége.

– És én nem?

Nem válaszolt.

–Tizenöt éves voltam, apa. Épp akkor halt meg az anyukám. Szükségem volt rád.

Lehajtotta a fejét.

– Hibákat követtem el.

–Nem hiba volt. Tizenöt évnyi döntéshozatal volt.

Megfordultam és lementem a földszintre.

Patricia a padnál várt rám. Amikor meglátott, rájött, hogy valami történt.

Nem mondtam neki semmit.

Egyszerűen csak megöleltem.

Hétfőn Daniel megindította a szükséges jogi eljárást az öröklési jogaim elismerése érdekében. Benyújtotta a végrendeletet, a vagyonnal kapcsolatos dokumentációt, és intézkedéseket kért az eladás megakadályozására, amíg a vita rendeződik.

Találkoztunk az ingatlanügynökkel is.

Fernandának hívták, és közvetítőként működött közre egy fiatal párral, Diegóval és Camilával folytatott tranzakcióban.

Camila sírva fakadt, amikor meglátta a dokumentumokat.

– Anyukám eladta az örökölt földjét, hogy segítsen nekünk a befizetésben. Van egy kisbabánk. Nem tudtuk, hogy ez a probléma létezik.

– A te hibád sem – feleltem. – Nem akarom, hogy elveszítsd a pénzed.

Fernanda átnézte Lorena és Ernesto által aláírt szerződést. Volt benne egy záradék, amely az előleggel megegyező büntetést szabott ki arra az esetre, ha az eladók nem teljesítenek bizonyos kötelezettségeket.

„Felelősséget kell vállalniuk a pénzért” – magyarázta. „Nem folytathatjuk az eladást, amíg az ingatlan per alatt áll.”

Mindannyian megegyeztünk abban, hogy részt veszünk egy találkozón a közjegyző irodájában, hogy tisztázzuk a helyzetet.