Azon az estén felhívtam apámat.
Lorena válaszolt.
— Mit akarsz most?
– Elmegyek a közjegyző irodájába. De azt akarom, hogy a vevők és képviselőik is ott legyenek. Nem fogok semmit aláírni anélkül, hogy mindent meghallgatnék.
Hangosan felnevetett.
– Végre megértetted! Pénteken tízkor várunk rád. Ne késs el.
Amikor letettem a telefont, megnéztem anyám kis fényképét, amit a szobában tartottam.
– Anya, ezúttal nem fogok kint várakozni.
Pénteken érkeztem Patricia és Daniel kíséretében.
Lorena a szokásos piros kabátját viselte. Apám sötét öltönyt.
Bruno a menyasszonya, Valeria mellett ült, egy elegánsan öltözött fiatal nő, aki folyton a gyűrűjét nézegette.
Diego, Camila és Fernanda a folyosó másik oldalán vártak.
Amikor beléptem az irodába, Lorena egy székre mutatott nekem.
– Ülj le, és fejezd be ezt egyszer s mindenkorra.
A közjegyző, Salvador Méndez, megkapta az iratokat attól a közjegyzői irodától, ahol anyám a végrendeletét készítette.
Az asztalán egy mappa hevert, benne számos dokumentummal.
– Mariana kisasszony, mielőtt bármilyen nyilatkozatot tennénk, tisztáznunk kell az öröklési helyzetet és az aláírni kívánt dokumentum jogi következményeit.
– Először is, szeretném, ha megerősítene valamit – vágtam közbe. – Hagyott végrendeletet az anyám?
A közjegyző kinyitotta a mappát.
– Igen. Van egy nyilvános végrendelet, amelyet Mrs. Elena írt alá az elődöm előtt. Ellenőriztem a hátterét.
Lorena összevonta a szemöldökét.
– Mi fog történni?
Apám a földet nézte.
– Ernesto, téged kérdezlek.
A közjegyző felolvasta az öröklési megjelöléssel kapcsolatos részt.
Anyám engem nevezett meg vagyonának egyedüli örököseként, beleértve a nagymamámtól kapott lakást is.
– Az nem lehet! – kiáltotta Lorena. – Ernesto azt mondta, hogy minden az övé!
Daniel letette az asztalra Patricia végrendeletének másolatát.
– Az ügyfelem jogi úton érvényesíti jogait. Továbbá az ingatlant a házasságkötés előtt örökölte, és az anyja nevére van bejegyezve. Nincs olyan jogi dokumentum, amely felhatalmazná a jelenlévőket arra, hogy úgy adják el, mintha Ernesto úré lenne.
Lorena apámhoz fordult.
– Mondd, hogy hazugság!
Mozdulatlanul maradt.
Aztán megszólalt anélkül, hogy ránézett volna.
– Elena a halála előtt végrendeletet készített.
– És ezt tudtad?
– Találtam egy példányt.
– Mit csináltál vele?
Apám lassan felemelte a fejét.
– Én elégettem.
Lorena ököllel az asztalra csapott.
–Azt mondtad, mindent elrendeztél! Biztosítottál róla, hogy a lányod soha nem tehet kártérítést!
A közjegyző megkérte, hogy halkítsa le a hangját.
De Lorena már nem tudta megállni.
– Tizenöt évet pazaroltam el azzal, hogy gondoskodjak rólad! Eltűrtem a betegségeidet, a problémáidat és a rosszkedvedet, mert megígérted, hogy a lakás a miénk lesz!
Éreztem, hogy valami eltörik bennem.
Nem bántam meg, hogy hallottam.
Egy nő dühkitörése volt ez, aki rájött, hogy a terve, miszerint megtartja az ingatlanát, kudarcot vallott.
Dániel felfigyelt a szavaira.
– Lorena asszony, most hallottunk nagyon súlyos vádakat egy dokumentum szándékos megsemmisítésével kapcsolatban. Azt javaslom, hogy minden mást a megfelelő jogi csatornákon keresztül intézzenek.
Fernanda közbelépett.
—Követelnünk kell majd az ügyfeleim által befizetett előleg és a megállapodott kötbér visszatérítését is.
Lorena kinyitotta a szemét.
– Nincs nekem annyi pénzem!
Brúnó felkelt.
– Anya! De mi már kifizettük az esküvőt!
Valéria ránézett.
– Azt akarod mondani, hogy a lakás, amit eladni ígértek, nem is az övék?
– Meg tudjuk oldani, drágám.
– Milyen pénzből, Bruno?
Nem válaszolt.
Valeria lassan levette a gyűrűjét.
– Nem fogok hozzámenni valakihez, aki azzal akarja felépíteni az életünket, hogy elveszi valaki más házát.
Letette a gyűrűt az asztalra, és elhagyta az irodát.
Bruno utánafutott.
Lorena a fejéhez kapta a kezét.
– Nézd, mit tettél, Marianna!
Felkeltem.
– Nem provokáltam semmit. Csak azt nem voltam hajlandó átadni, amit anyám rám akart hagyni.
Apám remegő kezet nyújtott.
–Lányom, mi egy család vagyunk. Ugye nem fogod otthon nélkül hagyni az apádat?
Néhány másodpercre gondolatban visszatértem abba a novemberi éjszakába.
A fagyos eső.
A hátizsák a térdemen.
A harmadik emeleten égnek a lámpák.
És egy sziluett, ahogy elhúzza a függönyt.
–Tizenöt éves voltam, apa. Te voltál a felnőtt. Neked kellett volna megvédened.
A szeme megtelt könnyel.
-Bocsáss meg.
– Nem adhatom vissza neked ezt a tizenöt évet. És te sem adhatod vissza nekem.
A közjegyzőhöz fordultam.
– Nem fogok aláírni semmilyen lemondó nyilatkozatot. Folytatom az eljárást, hogy biztosítsam anyám kívánságainak tiszteletben tartását.
Hátranézés nélkül elmentünk.
A jogi folyamat több hónapig tartott.
Patricia tanúvallomást tett édesanyja utolsó napjairól, és elmagyarázta, hogyan őrizte meg a borítékját.
Egy korábbi szomszéd megerősítette, hogy látott engem sírni az épület előtt a temetés estéjén.
Apám beismerte, hogy megsemmisítette a végrendelet másolatát, bár az eredeti, közjegyző által hitelesített dokumentum megfelelően megőrizve maradt.
Végül a hagyatéki eljárás azzal zárult, hogy engem ismertek el egyedüli végrendeleti örökösként, és engedélyezték a lakás nevemre történő bejegyzését.
Az eladást lemondták.
Diego és Camila pert indítottak a pénzük visszaszerzéséért. Hosszas vita után sikerült visszaszerezniük az előleget és a megállapodott kártérítést egy fizetési megállapodás révén.
Lorenának el kellett adnia az autóját, hogy fedezni tudja a kötelezettségei egy részét.
Bruno esküvője elmaradt.
Aztán felfedeztem egy másik részletet, amitől elállt a szavam.
