– Sajnálod? – kérdezte az anyósa.

Andrés Lucía szobája felé nézett.

– Félek. Ez nem ugyanaz.

Terézia leült vele szemben.

—Mariana is félt, amikor úgy döntött, hogy elkezdi a kezelést. Soha nem kértük tőle, hogy tegyen úgy, mintha nem így lenne.

Letette a tollát. Egy pillanatra képes volt megszólalni, bár senki előtt sem tudta megőrizni a hidegvérét. Felidézte a fenyegetést, a zárt jelentést, és azt a kínos helyzetet, amikor a személyi igazolványa üres hellyel a liftben lement.

Terézia a végéig hallgatta.

– Holnap folytatjuk a beszámolót. A lányod ma este békésen aludt. Arra is oda kellett figyelni.

Lefekvés előtt Andrés kinyitotta a hálószoba ajtaját. Lucía ébren volt, és ölelte a Mariana által adott plüssnyulat.

– Lesz még házunk?

Leült az ágy szélére.

– Igen. Vannak megtakarításaink, és keresek egy másik munkát. Nem kell ezt megoldanod.

A lány kihúzta a kezét a takaró alól.

–Az iskolában azt mondták, hogy a karácsonyi kívánságok nem mindig játékokhoz szólnak.

– És mit rendeltél?

– Hogy nem voltál mindig szomorú.

Andrés fogta azt a kis kezet. Megígérte, hogy ott lesz; most már megértette, hogy neki is hagynia kell, hogy elkísérjék.

Másnap reggel Valeria lement az irányítóközpontba. Martín és Jimena Arriaga, a projektért felelős mérnök is ott volt.

„Mutasd meg a problémát!” – követelte.

Jimena lekapcsolt egy tesztkapcsolatot. A rendszer automatikusan átváltott a másodlagos hálózatra. A képernyőn látható hőmérséklet normális maradt.

– Úgy tűnik, működik – mondta Valeria.

Jimena az időrekordra mutatott.

—Ez az érték majdnem 4 perce van. Az érzékelő már küldött egy másikat. A műszerfal továbbra is az előzőt mutatja figyelmeztetés nélkül.

Valeria a monitor felé hajolt.

—Engedélyezhetnénk egy szállítmányt abban a hitben, hogy naprakész információkkal rendelkezünk?

– Pontosan. Ezért nem volt hajlandó Andrés aláírni a felmentő nyilatkozatot.

Esteban, aki épp akkor érkezett, röviden felnevetett.

– Ne túlozzunk. Egyetlen orvosság sem romlott meg.

„Szimulált terheléssel tesztelünk” – válaszolta Jimena. „A cél az, hogy ezt kiderítsük, mielőtt valódi gyógyszereket használnánk.”

Martín átadott Valeriának három elutasított képzési kérelmet. Aztán kinyitotta Andrés által hátrahagyott csomagot: eljárásrendeket, feljegyzéseket, elérhetőségeket és függőben lévő teszteket.

Nem volt elveszett jelszó. Nem voltak zárolt fájlok. A férfi, aki az előbb elment, mindent rendben hagyott a következő érkező számára.

Valeria megtalálta a legújabb jelentését.

“Nem javaslom a rendszer üzembe helyezését, amíg a megszakítási és helyreállítási tesztek be nem fejeződtek.”

A kifejezés az ultimátumot megelőző napon keltezett.

„Hogyan foglaltad ezt össze nekem?” – kérdezte Estebantól.

– Mint egy kezelhető technikai késés.

– Kinek a számára kezelhető?

Nem válaszolt.

Órákkal később a Pénzügyminisztérium megerősítette a pénzügyi ösztönzőt. Az e-mailekből kiderült, hogy Esteban a csapattal való konzultáció nélkül ajánlotta fel az időpontot. Valeria hivatalos felülvizsgálatot kért, és ideiglenesen visszavonta a projekt feletti hatáskörét.

De még egy meglepetés ért.

Andrés aktájában megtalálták, hogy egy monterreyi cég vezető rendszerarchitektusa volt. A platform egy részét már a tervezése óta ismerte. Mariana megbetegedése után felhagyott az utazással, és egy stabilabb pozíciót választott Lucía gondozására.

A mappa alján egy kézzel írott üzenet volt az apjától.

„Morales többet tud, mint amennyit ez a pozíció megkíván. Ne büntesd meg azért, mert haza akar menni.”

Lent egy másik sor:

„Ha azt mondja, hogy valami nincs kész, hallgasd meg, mielőtt aláíratásra kéred.”

Valeria felismerte a ferde kézírást, ugyanúgy, mint a születésnapi kártyáin. Évekig utánozta apja napi rutinját anélkül, hogy megértette volna a döntéseit.

Homlokát az egyik kezébe temette. Aztán felvette a telefont.

Andrés felolvasta az üzenetét, miközben Lucíának segített egy karácsonyi összejövetelen a környéken.

„Tévedtem. Személyesen szeretnék bocsánatot kérni. Mondd meg, ha hajlandó vagy meghallgatni.”

Nem válaszolt azonnal. Egész nap frissítette az önéletrajzát. A megaláztatás még túl közel volt.

Végül ezt írta:

„8-ig a közösségi teremben leszek. Kint beszélhetünk. 10 perc.”

Valeria egyedül érkezett, segítő és dokumentumok nélkül a kezében. A bejárat közelében a szomszédok puncsot osztogattak, a gyerekek pedig egy dalt gyakoroltak.

– Esteban visszatartott információt – kezdte.

Andrés keresztbe fonta a karját.

Valéria mély levegőt vett.

– De én voltam az, aki megfenyegetett. Ott volt előttem az engedélyed. Elmagyarázhattad volna nekem a kockázatot, de nem akartam meghallgatni. Nem az ő hibája volt.

Andrés csendben figyelte a lányt.

– A lányom megkérdezte, hogy miatta vesztettem-e el az állásomat.

Valéria lesütötte a tekintetét.

Abban a pillanatban Lucía megjelent egy apró, még befejezetlen kartonpapír piñatával.

– Te vagy az apám főnöke?

– Az volt.

– Már nem haragszol rá?

Valeria leguggolt, hogy egy szinten legyen vele.

–Apád helyesen tette, hogy betartotta az ígéretét. Én is helytelenül tettem, amikor arra kértem, hogy szegje meg.

Lucía Andrésre nézett, mintha engedélyt kérne, hogy elhiggye.

Bólintott.

Amikor a lány visszament a házba, Valeria elmagyarázta, hogy leállította a kilövést. A kórházak továbbra is a korábbi, lassabb, de validált eljárás szerint kapják majd a készleteket.

– Jimena folytathatja. Támogatásra van szüksége, hogy mindent kijavítson és ellenőrizzen. Szeretnélek tanácsadóként felvenni téged, írásos feltételekkel.

– Nem dolgozom 25-én.

—Értettem.

– És 24-én 6-kor indulok. A lányom szenteste is vár rám.

Valéria kissé habozott.