1. RÉSZ

„Már meghaltak az öregek?” – hallottam a fiamat a szakadék tetejéről.

Még száz év elteltével is felismerném Daniel hangját. Ugyanaz a hang, amelyik gyerekként „anyának” szólított, amikor lázas voltam, most olyan nyugalommal beszélt a halálunkról, mint aki azt kérdezi, hogy kivitték-e már a szemetet.

Sziklák, ágak és nedves föld között feküdtem, néhány méterrel a Querétarói Sierra Gorda-hegységre néző kilátópont alatt. Az egész testem sajgott. Mellettem a férjem, Roberto nehezen lélegzett; a homloka felszakadt, az inge pedig elszakadt.

Aztán meghallgattuk Paolát, a menyünket.

– Végre fellélegezhetünk. Eladjuk a házat, beszedjük a biztosítási pénzt, és ennyi a támogatásuk.

Daniel felnevetett.

„Azt mondjuk, túl közel voltak ahhoz, hogy képet készítsenek. A tegnapi esőben bárki megcsúszna itt.”

Éreztem, hogy valami eltörik bennem.

Órákkal korábban Daniel megérkezett hozzánk, mondván, kárpótolni akarja minket a hosszú távollétünkért. Azt javasolta, hogy vigyünk el minket megnézni néhány kilátópontot a Pinal de Amoles közelében. Még szendvicseket is készítettem az útra, örülve, hogy hónapok teltek el azóta, hogy az egyetlen fiunk egy teljes napot is velünk töltött.

A kilátónál Paola felajánlotta, hogy készít rólunk egy képet.

– Álljatok egy kicsit hátrébb – mondta nekünk mosolyogva.

Ez volt az utolsó dolog, amit hallottam, mielőtt éreztem, hogy két kéz tolódni kezd.

Robertónak sikerült elkapnia engem, és megfordult, hogy megtörje az esést. Ezért voltunk még életben.

Amikor hallottuk, hogy az autó beindul, sikítani akartam, de Roberto befogta a számat.

– Ne csapj zajt, Elena.

– Megpróbáltak megölni minket!

-Tudom.

Benyúlt az ing alá, és előhúzott egy kis magnót. Egy piros lámpa még mindig égett.

Csak bámultam rá.

– Miért hoztad azt?

Roberto néhány másodpercre lehunyta a szemét.

Hetekig furcsa dolgokat vettem észre. Daniel bement a dolgozószobájába, amikor azt hitte, senki sem figyel oda. Túl sokat kérdezősködött a juriquillai házunk tulajdoni lapjáról és egy húsz évvel ezelőtt vásárolt földterületről. Még azt is tudni akarta, hol tartjuk a személyi igazolványainkat.

Roberto egy diszkrét kamerát szerelt fel a stúdióban, és rajtakapta Danielt, amint dokumentumokat fényképez.

Nem tudtam, hogy meg akar ölni minket, de gyanítottam, hogy valami csalást akar elkövetni.

Ezért, mielőtt beleegyezett a fuvarba, zsebre tette a felvevőt, és megkérte Tomást, egy régi barátját, aki nyomozótisztként dolgozott, hogy távolról kövesse nyomon a telefonja helyzetét.

– Azt hittem, megpróbál rávenni minket, hogy aláírjunk valamit – motyogta Roberto. – Ezt soha nem képzeltem volna.

Sírni kezdtem.

Évekig dolgozva finanszíroztuk Daniel főiskolai tanulmányait. Amikor a vállalkozása csődbe ment, kölcsönadtunk neki pénzt. Amikor megnősült, segítettünk neki a lakása előlegének kifizetésében.

És a fizetségünk egyfajta lökés volt a szakadék felé.

Aztán fény jelent meg a fák között.

Két fényszóró állt meg a szakadék tetején.

– Tomás vagyok – suttogta Roberto.

Percekkel később egy zseblámpa világította meg az arcunkat.

Miközben Tomás egy kötéllel leereszkedett, hogy megmentsen minket, Roberto megszorította a kezem, és mondott valamit, amitől lefagytam:

– Elena, ha Dániel hajlandó volt megölni minket a szentírások miatt, az azért van, mert sokkal több pénzzel tartozik, mint gondolnánk.

Még mindig nem tudtam, mennyire.

Azt sem tudtam, hogy a felvevő épp egy olyan beszélgetést rögzített, amely képes tönkretenni azt a tökéletes életet, amit a fiunk a hátunkon épített fel.

És amit ugyanazon az estén a saját házunkban találtunk, az még rosszabb volt.

2. RÉSZ

Tomás elvitt minket egy kis faházba, ami az egyik unokatestvéréé volt. Senki sem tudta, hogy élünk.

Miközben a sebeinket tisztogattuk, Roberto letette a felvételt az asztalra.

A lökés előtt, miközben úgy tettünk, mintha a hátsó ülésen aludnánk, Daniel és Paola beszélgettek, azt hitték, nem halljuk őket.

„A biztosítással majdnem négymilliót kapunk” – mondta Daniel. „Aztán eladjuk a házat. Ez fedezni fogja a cég hiányát.”

Hányingerem lett.

Roberto elmesélte, mit fedezett fel: Daniel adminisztrátorként dolgozott egy querétarói építőipari cégnél, és körülbelül egymillió-nyolcszázezer peso hiányzott a felelősségi körébe tartozó több számláról.

Továbbá előkerült egy előzetes szerződés a földterületünk eladásáról egy fejlesztővel. Roberto aláírása hamisított volt.

De az eredeti írás hiányzott.

Ezért siettek.

Aztán Tomás kinyitotta a számítógépét, és megmutatta a stúdiónkban felszerelt kamera közvetítését.

Daniel és Paola épp akkor érkeztek meg a házunkba.

Állítólag halottak voltunk, és ahelyett, hogy gyászoltak volna minket, fiókokban turkáltak dokumentumok után kutatva.

– Itt kell lennie! – kiáltotta Daniel. – Holnap át kell adnom az okiratot, különben feljelentenek.

Kinyitott egy kis széfet.

Bent nem találta az írást.

Talált egy fényképet arról a kilátópontról, ahová elvitt minket.

Roberto aznap reggel odatette egy cetlivel együtt:

„Tudom, hogy a dokumentumaimat keresed. Ha történne velünk valami, a bizonyíték valaki más kezében lenne.”

Láttam, hogyan veszítette el Daniel a színét.

De valami más is felkeltette a figyelmemet.

Paola piros gyűrűt viselt.

A gyűrűm.

Egy rubin volt, ami anyámé volt. Egy hónappal korábban eltűnt a hálószobámból. Daniel ezt mondta nekem:

– Anya, mostanában mindent elfelejtettél. Talán meg kellene fontolnunk, hogy keressünk valakit, aki vigyáz rád.

Hetekig azon is tűnődtem, hogy tényleg kezdem-e elveszíteni az emlékezetemet.

Most már megértettem az igazságot.

A saját fiam lopta el a gyűrűt, majd a szorongásomat kihasználva elhitette velem, hogy csúnyán öregszem.