– Vége van – mondtam. – A fiú, akit felneveltem, már nem létezik.

A képernyőn Daniel felhívta Ernestót, a sokéves biztosítási ügynökünket.

„A baleset jól sikerült” – mondta. „Sürgesd fel a folyamatot.”

Csend volt a túloldalon.

Aztán Ernesto így válaszolt:

„Halotti anyakönyvi kivonat nélkül nem tudok fizetni. És valaki küldött nekem egy felvételt arról, amit az autóban mondtál. Ha ez az ügyészségre kerül, nem te vagy az egyetlen, aki meghal.”

Dániel sikoltozni kezdett.

Percekkel később a rendőrség megérkezett hozzánk, hogy további kérdéseket tegyen fel neki. Tomás diszkréten információkat küldött korábbi kollégáinak.

A háló kezdett összezárulni.

Másnap reggel egy ügyvéd megtiltott minden mozgást a számláinkon és az ingatlanjainkon, és visszavonta a Daniel által használt meghatalmazásokat.

Órákkal később egy üzenet érkezett a családi WhatsApp-csoportba:

„Mivel a szüleim még mindig eltűntek, és a hatóságok a legrosszabbtól tartanak, holnap rózsafüzért és szimbolikus búcsút tartunk. Szükségünk van a család egységére.”

Paola még azt is megírta, hogy mindenkit egy querétarói ravatalozóban fogadnak.

Robertóra néztem.

– Azt tervezi, hogy megtartja a temetésünket anélkül, hogy még a holttestünket is megtalálná?

A telefont az asztalon hagyta.

– Nem. Azt tervezik, hogy ezzel győznek meg mindenkit arról, hogy halottak vagyunk, és nyomást gyakorolnak a biztosítótársaságra.

Vettem egy mély lélegzetet.

– Akkor megyünk.

Roberto néhány másodpercig rám nézett.

-Hová mégy?

– A temetésünkre.

És másnap, miközben a fiunk két üres koporsó előtt készült sírni, mi már a ravatalozó hátsó ajtaján léptünk be.

3. RÉSZ

A ravatalozó tele volt, amikor megérkeztünk.

Tomás egy szolgálati ajtón vezetett be minket. Egy kis mellékhelyiségből anélkül láthattuk a kápolnát, hogy bárki is meglátott volna minket.

Elöl két zárt koporsót helyeztek el.

Üres.

Köztük volt egy fénykép Robertóról és rólam, amelyet az ezüstházassági évfordulónkról készítettünk. Valaki fehér virágokat helyezett köré.

Egy pillanatra gombócot éreztem a torkomban.

A nővérem, Lucía a második sorban sírt. Sógoraim, unokatestvéreim és szomszédaim Querétaro különböző részeiről érkeztek, hogy elbúcsúzzanak tőlünk.

Valóban szenvedtek.

Dániel sz.

A koporsók mellett ült, kezében fehér zsebkendővel. Időről időre eltakarta az arcát és lehajtotta a fejét.

Paola elegáns fekete ruhát viselt.

És a rubingyűrűm tovább csillogott az ujján.

A lábánál egy félig nyitott bőrtáska hevert. Alig tudtam kivenni belőle néhány alakot.

Roberto is látta őket.

– A biztosítótársaságtól vannak – suttogta.

Düh és szégyen keverékét éreztem.

Még a temetésünkkel sem vártak.

Néhány perccel később két ügyész lépett be az ügyészségről.

Odaléptek Dánielhez.

– Uram, további kérdéseket kell feltennünk.

A teljesítmény azonnal megváltozott.

– Most? – tiltakozott. – Kirúgom a szüleimet.

– Pontosan miattuk.

Paolával együtt egy közeli kis irodába vitték. A szomszéd szobából hallgatóztunk.

Dániel elismételte a történetét.

Hogy Roberto elvesztette az egyensúlyát.

Hogy megpróbáltam lefogni.

Hogy mindketten elestünk.

Hogy meg akart menteni minket.

Aztán az egyik kutató megkérdezte:

– Ha olyan biztos vagy benne, hogy a szüleid tegnap haltak meg, meg tudnád magyarázni, miért próbáltál ma reggel pénzt kivenni apád kártyájával?

Csend.

– Volt rá engedélyem.

—A számlatulajdonos ma reggel visszavonta a jogosultságot.

Dániel túl gyorsan válaszolt:

– Ez lehetetlen. Az apám meghalt.

A kutató néhány másodpercig szünetet tartott.

– Különös biztonsági intézkedések valaki számára, akinek a szülei hivatalosan eltűntek.

Paola kezdett ideges lenni.

„Már felnőttek voltak” – mondta. „Előbb-utóbb el kellett volna tartanunk őket. Daniel egyke. Úgyis minden az övé lett volna.”

A mellkasomra tettem a kezem.

Nem azért, mert meglepett.

Mert most hallottam először, hogy mit gondolnak rólunk valójában.

Korai örökség.

Azok voltunk mi.

A rendőrök miután figyelmeztették őket, hogy ismét meg kell jelenniük az ügyészség előtt, távoztak.

Amint becsukódott az ajtó, Daniel ököllel az asztalra csapott.

– Valaki segít a szüleimnek!

Paola felé fordult.

– Ne beszélj hülyeségeket. Halottak.

– Akkor magyarázd el nekem, hogy ki blokkolta a fiókokat.

Ekkor jelent meg Ernesto, a biztosítási ügynök.

Belépett, és mindkét irányba nézett.

– Komoly problémánk van.

Daniel rávetette magát.

– Szükségem van arra a pénzre.

– Nem fogod megkapni.

– Megígérted, hogy felgyorsítod a fizetést.

Ernesto lehalkította a hangját.

– Apád két nappal ezelőtt megváltoztatta a kedvezményezetteket. Ha mindketten meghalnak, a pénz Lucia nagynénédhez kerül.

Dániel mozdulatlan maradt.

Roberto rám nézett.

Én sem tudtam, hogy megtettem.

– Elővigyázatosságból tettem – suttogta nekem. – Semmiben sem voltam biztos, de nem akartam szabad kezet adni nekik.

A vita a másik oldalon folytatódott.

Ernesto megijedt, mert valaki elküldte neki a felvétel egy részét. Danielnek pénzre volt szüksége, mert az építőipari cég már korábban is észlelt szabálytalanságokat. Paola pedig kétségbeesetten javasolt valamit, ami teljesen eloszlatta a jellemével kapcsolatos kételyeket.

„Szóval pénzt kértünk a családtól” – mondta. „Azt mondtuk nekik, hogy a szüleitek adósságokat hagytak maguk után. Mind itt vannak. Ha mindenki segít, elég sokat tudunk gyűjteni.”

Dániel hallgatott.

Aztán így válaszolt:

– Azt mondjuk, hogy apámnak szerencsejáték-függősége volt, és én megpróbálom eltakarítani, amit maga után hagyott.

Roberto megfogta a karomat.

– Eleget hallottam már.

Elhagytuk a szobát.

Ekkor Dániel a családunk előtt állt, és ezt mondta:

„Nem akartam ezt a temetésen megemlíteni, de apa nagyon komoly anyagi problémákat hagyott maga után. Paolával mindent megpróbálunk kifizetni. Bármilyen támogatást tud adni nekünk…”