Elena az ajtó felé indult.

Megállítottam.

“Várjon.”

Visszafordult.

Nyeltem egyet, hogy ne fájjon a torkom. – Engedd be!

– Amelia arca kiélesedett. – Amelia…

„Nem egyedül. Maradj.”

Egy hosszú másodpercig tanulmányozott, majd bólintott.

Amikor kinyílt az ajtó, Cameron úgy nézett ki, mintha az éjszaka darabokat faragott volna belőle.

Sebészeti sapkája eltűnt. Haja egyenetlen tincsekben állt ott, ahol végighúzta a kezét rajta. Fehér köpenye gyűrött volt. Valami sötét halvány foltja volt a mandzsettája közelében, valószínűleg jód, talán valami más. Szeme vérben forgó volt.

Mögötte két biztonsági őr állt a nővérek állásánál.

Cameron belépett a szobába, és megállt, amikor meglátott ébren.

Az arca elkomorodott.

„Amália.”

Úgy mondta ki a nevemet, mintha imádkozna.

Semmit sem éreztem.

Nem, ez nem volt igaz.

Túl sokat éreztem, de egyik sem közeledett felé.

– Öt perced van – mondta Elena.

Cameron élesen nézett rá. „Ez köztem és a feleségem között marad.”

– Nem – mondtam.

A tekintete az enyémre tapadt.

Rekedt volt a hangom, de határozott.

„Valami más lett, amikor kikapcsoltad az epidurális érzéstelenítést, figyelmen kívül hagytad az orvosi tanácsokat, lefogtál, és hamis bejegyzést írtál a kórtörténetembe.”

Kifutott a szín az arcából.

Elenára nézett, majd vissza rám. „Nem érted.”

„Értem a térképeket.”

„Amália, féltem.”

Ez majdnem eltört bennem valamit.

Nem azért, mert elég volt.

Mert valaha én is így akartam volna.

„Mitől féltél?” – kérdeztem. „Attól, hogy túl nagy lett a baba? Attól, hogy leesett a vérnyomásom? Attól, hogy a nővér figyelmeztetett? Vagy attól féltél, hogy Sophie azt fogja hinni, hogy nem védted meg?”

Kinyílt a szája.

Nem jött válasz.

Úgy néztem, ahogy a megfelelő szavakat keresi, ahogy a sürgősségin a rokonokat néztem, akik kifogásokat kerestek olyan balesetek után, amiknek soha nem lett volna szabad megtörténniük.

Végül azt mondta: „Azt mondta, hogy hetek óta ellenségesen viselkedtél vele.”

Pislogtam.

„Ezzel akarod kezdeni?”

– Az arca megfeszült. – Azt mondta, nehezményezted, hogy a szolgálatomban volt. Azt hitted, közénk akar állni. Azt is megfenyegetted, hogy eltávolítod a programból.

„Kétszer beszéltem vele a tegnapi este előtt.”

„Üzeneteket mutatott nekem.”

A szoba elcsendesedett.

„Milyen üzeneteket?”

Cameron arckifejezése megváltozott, és most először láttam, hogy a bizonytalanság áttöri a félelmét.

– SMS-ek – mondta lassan. – A te számodról.

„Soha nem írtam neki üzenetet.”

Rám meredt.

Visszabámultam.

Elena előrelépett. – Dr. Bennett, megőrizte azokat az üzeneteket?

„Sophie telefonján vannak.”

„Nem a tiéd?”

„Mutatott nekem képernyőképeket.”

Elena rövid időre lehunyta a szemét, mintha az emberi határokon túlról idézné elő a türelmét.

„Egy magas kockázatú szülés során részben egy gyakornok által mutatott képernyőképek alapján hozott klinikai döntéseket?”

Cameron összerezzent.

„Azt hittem…”

– Nem – mondtam halkan. – Nem tetted.

A szavak jobban sújtották, mintha kiabáltam volna.

Az ágy felé indult, majd megállt, amikor Elena egy lépést tett közénk.

Elhalkult a hangja.

„Amelia, tudom, hogy cserbenhagytalak. Tudom. Újra és újra lejátszottam. Amikor a monitor laposra kapcsolt, azt hittem…” – nyelt egyet. „Azt hittem, megöltelek.”

Csípett a szemem, de nem voltam hajlandó levenni a szemem.

„Megváltoztattad a kórlapomat?”

Megdermedt.

Ott volt.

Nem vallomás.

Nem tagadás.

A szünet a kettő között.

– Írtam egy üzenetet – mondta végül. – Mert a terhesség elején azt mondtad, hogy el akarod kerülni a műtétet, hacsak nem feltétlenül szükséges.

„Ez nem volt visszautasítás.”

„Tudom.”

„Akkor miért?”

Remegett a keze.

„Mert Sophie azt mondta, hogy tönkreteszel.”

Elena feje hirtelen elfordult.

Éreztem, ahogy egy hideg fut végig rajtam.

Cameron hirtelen idősebbnek tűnt.

„Azt mondta, hogy feljelentést teszel. Hogy elmondod az embereknek, hogy császármetszésre kényszerítettelek, mert nem bíztam benne, hogy természetes úton fogsz szülni. Azt mondta, már elkezdtél dokumentálni dolgokat ellenem.”

Rámeredtem, és próbáltam összekapcsolni az előttem álló férfit azzal, akihez feleségül mentem.

– És hittél neki?

A válasza túl halkan jött.

„Nem tudtam, mit higgyek.”

A hasamban érzett fájdalom a szívverésemmel lüktetett.

„Eléggé hittél ahhoz, hogy megvédd magad.”

Megtelt a szeme.

„Tévedtem.”

“Igen.”

Olyan apró szó volt ez valami ilyen hatalmasra.

Cameron a bölcső felé nézett, ami nem volt ott. „Láthatom?”

Valami bennem visszahúzódott.

Talán nem örökre. Jogilag nem. Még igazságosan sem.

De abban a pillanatban elviselhetetlen volt a gondolat, hogy a karjában tartja a gyereket, akinek a védelméért könyörögtem neki, miközben ő átnéz rajtam.

„Most nem.”

Úgy bólintott, mintha megütöttem volna, de nem vitatkozott.

Ez mindenekelőtt azt mondta, hogy megértett egy kis részét annak, ami történt.

Elena kinyitotta az ajtót.

Cameron még utoljára rám nézett.

– Szeretlek – suttogta.

Arra gondoltam, ahogy a korlát ropog a kezemben. Sophie körmeire. Az ápolókra, akik mozdulatlanul tartanak, mert ő mondta nekik. Arra a hangjára, ahogy azt mondja, hogy látványosságot csinálok.

Lehunytam a szemem.

Amikor újra kinyitottam őket, eltűnt.

A következő néhány óra töredékesen telt.

A kórházi adminisztrátorok óvatos arckifejezéssel jöttek-mentek. A kockázatkezelési osztály jegyzetfüzetekkel és halk hangon jelent meg. Egy fotós dokumentálta a karomon lévő nyomokat. Valaki az egészségügyi személyzeti ügyektől semlegesnek tűnő, de súlyú kérdéseket tett fel.

Felajánlottak nekem császármetszést?

Visszautasítottam?

Ép elméjű voltam?

Kényszerítettek?

A fájdalomcsillapítást az én kérésemre hagyták abba?