Amikor estefelé felébredtem, a szoba félhomályos volt. Anyám egyenesen aludt a székben, keresztbe tett karral, állát a mellkasára húzva. Az ablakpárkányon egy váza halványsárga rózsákkal állt. A képeslap aláírás nélkül.

Megmagyarázhatatlan okokból a látványuk nyugtalansággal töltött el.

Cameron utálta a sárga rózsákat. Azt mondta, hogy bocsánatkérőnek tűnnek.

Ügyetlen ujjakkal nyúltam a kártya után.

Az eleje üres volt.

Belül, tiszta kék tintával írva, öt szó állt.

Gratulálok. Pont úgy néz ki, mint ő.

Hideg lett a bőröm.

Nem csak úgy, mint te.

Nem csak úgy, mint Cameron.

Pont mint ő.

Újra elolvastam.

És újra.

Anyám megmozdult. – Mi az?

Átadtam neki a kártyát.

Elolvasta, és az alvás utolsó nyomai is eltűntek az arcáról.

„Ki hozta ezeket?”

“Nem tudom.”

Azonnal talpra ugrott, és megnyomta a hívógombot.

Maya érkezett meg először, majd egy biztonsági őr.

A virágokat leszedték. A nővér ellenőrizte a látogatói naplót. Egyetlen virágüzlet sem jelentkezett be. Nem volt feljegyzés a kézbesítésről. Egyetlen alkalmazott sem emlékezett rá, hogy oda tette volna őket.

De valaki mégis megtette.

Valaki bejött a szobámba, miközben aludtam, virágokat hagyott az ágyam mellett, és írt egy üzenetet, aminek semmi értelme nem volt, hacsak nem az volt a célja, hogy megijesszen.

Estére a szobámat egy privátabb folyosóra költöztették.

Anyám nem volt hajlandó elmenni. Elena intézkedett egy biztonsági őr jelenlétéről anélkül, hogy teátrálisnak tűnt volna. Cameront továbbra sem engedték be, bár azt mondták, hogy még nem ment haza.

Valahol a bezárt ajtók mögött ült és várt.

Nem kérdeztem meg, hogy evett-e.

Utáltam, hogy egy kis részem tűnődött.

Éjfél felé, amikor a kórház elcsendesedett furcsa, zárás utáni ritmusába, halk kopogásra ébredtem.

Nem egy nővér fürge kopogtatása.

Nem egy orvos magabiztos kopogása.

Ez habozott.

Maya pár centire kinyitotta az ajtót.

„Dr. Grant? Valaki szeretne beszélni önnel.”

Anyám azonnal felébredt. „Egyáltalán nem.”

Maya feszengve nézett rá. – Dr. Patel vagyok a pszichiátriáról.

Összeráncoltam a homlokomat.

“Anil?”

Dr. Anil Patel a rezidens óta a barátom volt. Gyengéd, figyelmes, lehetetlen volt siettetni. Egyszer egy ritka neurológiai reakciót diagnosztizált egy betegnél, akit mindenki más szorongónak nevezett, mert észrevette, hogy a férfi a bal ujjával ritmustalanul kopogtat a jobbjával.

Tájékoztató tábla nélkül lépett be.

Ez is azt mutatta, hogy ez nem egy átlagos konzultáció volt.

– Amelia – mondta halkan –, elnézést kérek, hogy ilyen későn érkezem.

Anyám felállt. – Miért vagy itt?

Anil rám nézett, és a szemével engedélyt kért.

Bólintottam.

Becsukta az ajtót.

– Ma este felvette velem a kapcsolatot egy rezidens – mondta. – Nem Sophie. Egy másik gyakornok. Leah Morris.

Homályosan felismertem a nevet.

„Félt” – folytatta Anil. „Megkérdezte, hogy bizalmasak lehetnek-e a velem folytatott beszélgetések, ha nincs beteg az ügyben. Mondtam neki, hogy nem ígérhetek titoktartást, ha valaki veszélyben van. Majdnem letette.”

Felgyorsult a pulzusom.

„Mit mondott?”

„Azt mondta, Sophie azt mondta az embereknek, hogy labilis vagy.”

Anyám halkan, undorodva felkiáltott.

Anil folytatta: „Nem nyilvánosan. Csendben. Óvatosan. Egy megjegyzés itt, egy aggodalom ott.” Két lakónak azt mondta, hogy látott téged sírni egy lépcsőházban a múlt héten. Egy másiknak pedig azt, hogy úgy tűnik, teljesen lekötött téged a Cameronnal való kapcsolata.”

„A rezidensképzésem második éve óta nem sírtam lépcsőházban.”

Anil apró, szomorú mosolyt villantott. „Ez tényleg nem jellemző rád.”

„Mi más?”

Habozott.

Anyám észrevette. „Mondd ki!”

Anil rám nézett. „Leah azt mondta, hogy Sophie hozzáfért valakinek a régi telefonjához.”

Összeráncoltam a homlokom. „Kinek?”

„Nem tudta. Azt mondta, Sophie azzal dicsekedett, hogy az emberek jobban hisznek a képernyőképeknek, mint az emlékeknek.”

A szoba mintha megdőlt volna.

Képernyőképek.

Üzenetek a számomról.

Cameron félelme.

A hamis történet apránként épült fel, mielőtt megindult volna a vajúdásom.

– Ez ki volt tervezve – mondtam.

A szavak alig hallatszottak.

Anil arca elkomorult. „Lehet, hogy így volt.”

„De miért?”

Benyúlt a kabátja zsebébe, és elővett egy összehajtogatott papírlapot.

„Leah becsúsztatta ezt az irodám ajtaja alatt, miután felhívott. Túl félt ahhoz, hogy maga hozza el.”

Átadta nekem.

Remegtek az ujjaim, miközben kibontottam.

Egy fénykép fénymásolata volt.

Szemcsés. Enyhén ferde.

Egy fiatalabb Sophie állt egy bíróságnak tűnő épület előtt, rövidebb hajjal, lágyabb arccal, egyik karját egy idősebb nő karjába fonva, akinek az arca valami emlékemet idézte fel.

Nem azért, mert ismertem őt.

Mert ismertem a mellette álló férfit.

Cameron.

Talán hat-hét évvel fiatalabb.

Nincs jegygyűrű.

Nincs fehér köpeny.

Csak Cameron, aki egyenesen a kamerába néz, egyik kezét könnyedén Sophie vállán nyugtatva.

Addig bámultam, amíg a kép el nem homályosult.

Anyám közelebb hajolt, majd teljesen elnémult.

– Amelia – mondta lassan –, fordítsd meg!

Megfordítottam a papírt.

A hátuljára valaki egyetlen mondatot írt.

Kérdezd meg Cameront, mi történt Grace-szel.

A szobában csend volt, kivéve az ágyam melletti monitort.

Kegyelem.

A név semmit sem jelentett nekem.

De úgy tűnik, Cameronnak jelentett valamit.

Mert pont az ajtón túl, a folyosón, ahol nem lett volna szabad lennie, valaki elejtett egy bögrét.

A hang áttörte a csendet.

Egy másodperccel később Cameron hangja hallatszott az ajtó túloldaláról, megtört és félreérthetetlenül félelemmel teli.

„Hol hallottad ezt a nevet?”