„Azt mondják, elfelejtett engem. Én ismerem a fiamat. Ha nem jön vissza, az azért van, mert nem tud.”
A dalszöveg a végére szabálytalanná vált.
„Ha még él, mondd meg neki, hogy sosem csuktam be előtte ezt az ajtót. Ha vannak gyerekei, tudasd velük, hogy a nagyanyjuk szerette őket anélkül, hogy valaha is találkozott volna velük.”
Guadalupe befogta a száját.
Alul több visszaküldött levél volt, kék zsinórral átkötve.
Egy megöregedett nő várakozott ugyanazon ablakok túloldalán.
Guadalupe a pénzérmékre nézett.
Amióta felfedezte őket, most először nem látott gazdagságot.
Évekig tartó várakozást látott.
Azon az estén kiterítette az adásvételi okiratot és Mercedes levelét az asztalra.
A ház az övé volt. Ő fizetett érte.
De fogalmam sem volt, mi történik azzal, ami a falban rejtőzött.
Csendben maradhatott. Senki sem látta a felfedezést. Eladhatott néhány pénzt messze a falutól, és elmehetett a születés előtt.
Döntés nélkül lefeküdt.
Arról álmodott, hogy Tomás mások holmijai között keresi az ingét.
Másnap reggel megkérte Petrát, hogy kísérje el az ágyához.
Mielőtt elindultak, megszámolták az érméket, és mindegyiket feljegyezték egy füzetbe.
Guadalupe külön csomagolta be az ékszereket.
„Mindent feladsz?” – kérdezte Petra.
– Kiderítem, kié.
Az írnok, Don Leandro, félbeszakítás nélkül hallgatta végig a történetét.
Elolvasta a levelet, megvizsgálta a dokumentumokat, és leltárt készített. Elmagyarázta, hogy a földterület és a vagyontárgyak tulajdonjogát külön kell felülvizsgálni.
– Elvehetik a házamat?
– Először is áttekintjük a hátteret. Ne írj alá semmit, amit hoznak, anélkül, hogy megértenéd.
Guadalupe dokumentált őrizetben hagyta a dobozt, és egy átvételi elismervénnyel tért vissza.
Útközben meg kellett állnia sírni.
Petra leült mellé.
– Megbánod?
– Attól tartok, hogy helyesen cselekedtem, és hogy a dolgok akkor is rosszul fognak elsülni.
Az idős asszony megfogta a kezét.
Nem ígérte meg neki, hogy minden rendben lesz.
Megígérte, hogy elkíséri.
A felfedezés híre még a hét vége előtt elterjedt.
Egyesek őszintének mondták. Mások ostobának.
A boltos, aki megtagadta tőle a hitelt, elkezdte neki kínálni az áruját.
És egy reggel egy feketébe öltözött férfi jelent meg Las Espigasban, olyan csizmában, ami túl tiszta volt ahhoz az úthoz.
Don Anselmo Valdiviaként mutatkozott be, Mercedes unokaöccseként.
Guadalupe üdvözölte a folyosón.
– Azt mondják, megtalálta a családom holmiját.
—Leltárba vették őket.
A férfi mosolya egy pillanatra eltűnt.
Aztán körülnézett.
– A nagynéném soha nem engedte volna, hogy egy idegen elfoglalja a házát.
Guadalupe az írásai miatt ment oda.
Anselmo alig nézett rá.
–Ezeket az eladásokat lemondhatják. Vannak olyan jogok, amelyeket egy olyan nő, mint te, nem ért.
Elővett egy összehajtogatott papírdarabot.
Felajánlott neki néhány érmét, hogy lemondjon minden követeléséről és elhagyja a birtokot.
Guadalupe érezte, ahogy a folyosó visszafordul abba a viskóba, ahol egy férfi lakatot hagyott az asztalon.
De most már másolata volt a dokumentumairól.
És tudta, kihez forduljon.
– Hagyd ide az újságot. Megnézem Don Leandróval.
Anselmo azonnal eltette.
-Nem kell túlbonyolítani a dolgokat.
– Akkor neked sem lesz nehézséged megszólalni előtte.
A férfi elköszönés nélkül távozott.
Azon a délutánon Guadalupe lement a faluba Petrával.
Don Leandro ismerte a vezetéknevet. Anselmo intézte Mercedes ügyeinek egy részét az utolsó éveiben, és ő jelentette, hogy nincsenek közeli hozzátartozói.
Most azt állította, hogy ő az örökös.
Guadalupe emlékezett a visszaküldött levelekre.
– Van valami, amit szeretnék, ha látnál.
A borítékok között talált 2 olyant, amelynek a hátulján ez a felirat állt: „A. Valdivia kérésére visszaküldve.”
Önmagukban nem bizonyították a hazaárulást, de kérdéseket kényszerítettek ki.
Don Leandro a volt postamestert kereste.
A férfinak eltartott egy ideig, mire megszólalt.
Végül beismerte, hogy Anselmo vette át a nagynénje postáját. Arra is emlékezett, hogy a Durangóból küldött levelek sosem jutottak el Mercedeshez.
A keresés irányt váltott.
Guadalupe leveleket diktált az északi plébániáknak és vállalkozásoknak. Híreket kérdezett Sebastián Valdivia felől, Mercedes fiáról, aki Tuxpanban született.
Eladott néhány varrási projektet, hogy kifizethesse a szállítást.
Közben a hasa egyre nőtt, és a tető folyamatosan szivárgott.
Egy kora reggel a vihar több tetőcserepet leszakított.
Petra a priccsen ülve találta, amint egy mosdókagylóval védte a ruháit.
– Velem jön.
Guadalupe a falakat nézte.
– Ha elmegyek, bejöhet.
– A ház nem szűnik meg a tiéd lenni csak azért, mert egy másik fedél alatt alszol.
Ezeket a szavakat nehezebben fogadta el, mint bármilyen segítséget.
Végül becsukta az ajtót, és magával vitte az okiratát.
Három hétig Petránál aludt. Cserébe varrt és ételt készített, míg az idős asszony az állataira vigyázott.
Egy falubeli kőműves beleegyezett, hogy részletfizetéssel kijavítja a szobát. Az öszvérhajcsár pedig egy építkezésről származó tetőcserepeket hozott magával.
Senki sem talált kincset azzal, hogy segített neki.
Ennek ellenére elmentek.
Amikor Guadalupe visszatért, a szobának erős ablaka és esőnek ellenálló teteje volt.
Az első válasz az asztalon várta.
Sebastián Durangóban élt. Egy bányában dolgozott, és évekkel ezelőtt meghalt. Egy lánya maradt utána: Beatriz.
Guadalupe többször is elolvasta ezt a nevet.
A levélben egy kézművesek lakta környékbeli cím szerepelt.
Még aznap délután írt.
Elmondta neki a lényeget: a házat, a felfedezést, Mercedes nevét.
Nem említette az érmék számát.
