Családot akartam találni, nem pedig olyasvalakit vonzani, aki hajlandó kitalálni egyet.

A válasz akkor érkezett, amikor már csak néhány hét volt hátra a szülésig.

„Apám egy olyan házról mesélt, aminek a tükrén kukoricacsövek voltak. Azt mondta, hogy az anyja piloncillót rejtett a zsebébe, amikor dolgozni ment.”

Guadalupe könnyein keresztül mosolygott.

Aztán folytatta az olvasást.

Sebastián balesetet szenvedett, ami évekre rokkanttá tette. Leveleket küldött az édesanyjának, és végül választ kapott Anselmótól: Mercedes meghalt, a vagyon elveszett, és már nincs mit követelnie.

A levél kelte Mercedes halála előtti időre esett.

Anya és fia abban a hitben éltek, hogy többé nem találhatják meg egymást.

Guadalupe otthagyta az újságot az asztalon.

Nem sírt azonnal.

Először olyan mély dühöt érzett, hogy ki kellett mennie az udvarra levegőt venni.

Azon az éjszakán elkezdődött a szülés.

Petra vele volt, mivel megbeszélték, hogy az utolsó heteket együtt töltik. Elküldte a szomszéd fiát a bábaasszonyért, és meggyújtotta a lámpákat.

Guadalupe megszorította Tomás ingét.

– Én sem akarom, hogy a fiam egyedül maradjon.

Petra előrehajolt, amíg a szemébe nem nézhetett.

– Itt vagyunk. Figyelj a hangunkra.

A szülésznő éjfél előtt érkezett.

Az órák lassan teltek. Guadalupe vizet kért, sírt, dühös lett a fájdalomra, és egyszer észrevétlenül felhívta Tomást.

Senki sem mondta neki, hogy legyen erős.

Fogták a kezét.

Hajnalban megszületett egy lány.

Amikor a mellkasára helyezték, Guadalupe ránézett a ráncos arcra, és sírva nevetni kezdett.

– Mercedes – suttogta. – Mercedes lesz a neve.

Petra megtörölte a szemét a kötényével.

Kint a nap első sugarai megvilágították a mesquite fát.

Beatriz két hónappal később érkezett meg egy bérelt kocsin, férje kíséretében, aki egy széles kezű, félénk arckifejezésű ács volt.

Nem viselt elegáns ruhákat.

Egy kis dobozt cipelt, benne az apja irataival.

Amikor meglátta a házat, megállt a kapunál.

– Azt mondta, hogy a mesquite fa úgy néz ki, mint egy öregember, aki az ajtót őrzi.

Guadalupe a karjában a lánnyal távozott.

Egy pillanatig egyikük sem tudta, mit mondjon.

Aztán Beatriz meglátta a tükröt a nyitott ajtón keresztül.

Mindkét kezét az arcához emelte.

Guadalupe átölelte a szabad karjával.

A dokumentumok áttekintése több hetet vett igénybe. A nevek, dátumok és helyszínek egyeztek. Elegendő családi levél, feljegyzés és tanúvallomás állt rendelkezésre a rokonság megállapításához.

Anselmo megpróbálta hiteltelenné tenni.

Don Leandro és a két nő előtt tette.

– Bárki jöhet régi papírokkal és követelhet pénzt.

Beatriz letette az asztalra a levelet, amit az apjának küldött.

– Tud bárki a saját kézírásával is írni?

Anselmo elsápadt.

A levélben az állt, hogy Mercedes 1879-ben halt meg.

Halotti anyakönyvi kivonata 1884-ből származik.

Sebastian öt éven át sírt az édesanyja után, aki még mindig várta őt.

Beatriz nem sikított.

–Apám abban a hitben halt meg, hogy túl késő. Még a búcsú lehetőségét is megfosztottad tőle.

Anselmo az ajtó felé nézett.

Don Leandro összegyűjtötte a dokumentumokat.

A Guadalupe elleni fenyegetések megszűntek, amikor az ügyet átadták a kerületi hatóságnak. A számlák és a levelezés kivizsgálása hónapokig folytatódott.

Addigra a nőknek más dolguk volt újjáépíteni.

Azon a napon, amikor együtt nyitották ki a dobozt, Beatriz először nem nyúlt az érmékhoz.

A medálban lévő portrét kereste.

Odatartotta az ablakhoz.

– Az ő szemeit látom – mondta meglepetten.

Guadalupe bólintott.

Beatriz lassan olvasta Mercedes levelét. Amikor ahhoz a mondathoz ért, ahol azt mondta, hogy szerette az unokáit anélkül, hogy valaha is találkozott volna velük, abba kellett hagynia.

– Azt hittem, nincs köztünk senki.

Guadalupe közelebb hozta az alvó lányt.

-Én is.

Aztán a pénzről beszélgettek.

Guadalupe elkészítette a levelezés költségeinek elszámolását, annak ellenére, hogy saját zsebéből fizette azokat. Az eredeti leltárt is megtartotta.

Beatriz gyengéden félretolta a jegyzetfüzetet.

– Azt akarom, hogy a felét tartsd meg.

Guadalupe azonnal tagadta.

– Nem ezért kerestelek.

– Tudom. Ezért mondhatom el félelem nélkül.

Egész délután vitatkoztak, mígnem Beatriz rámutatott a megjavított tetőre.

– Mindent eladhattál volna. Engem kerestél, amikor még ezekre a tetőcserepekre is szükséged volt. Hadd válasszak én is.

A megállapodást írásba foglalták, egyértelmű feltételekkel, és a házat Guadalupe tulajdonaként ismerték el.

Beatriz megtartotta a leveleket, a fülbevalókat és néhány érmét. A rózsafüzér Las Espigasban maradt, Mercedes portréja mellett.

Guadalupe kifizette az adósságait, megjavította a tető többi részét, és félretett pénzt a lánynak.

Nem alakította át palotává a ranchot.

Csirkéket, szerszámokat és szántóföldet vásárolt a patak mellett. Beatriz férje segítségével megjavította a még használható bútorokat.

Öt évvel később Las Espigasban zöldségeskert, kis varróműhely és két szoba volt azoknak a nőknek, akiknek szállásra volt szükségük, amíg munkát találtak.

Petra a legnaposabb szobát foglalta el.

Beatriz minden tavasszal visszatért a gyermekeivel.

Egyik délután Mercedes azon kapta az anyját, hogy a tükröt tisztítja.

– Ott volt az arany?

Guadalupe bólintott.

A lány a kukoricakalászok között figyelte saját tükörképét.

– És ezért van nekünk ez a ház?

Mielőtt Guadalupe válaszolhatott volna, valaki kopogott a kapun.

Egy fiatal nő volt, egy takarózsákkal és egy alvó gyerekkel a vállán.

Guadalupe otthagyta a rongyot.

Mercedes rohant, hogy keressen egy másik széket.