– Vedd le a menyasszonyi ruhádat – mondta hidegen a herceg. – Ez a házasság nem más, mint bosszú.

A keringő alatt Alejandro a kelleténél szorosabban ölelte magához Isabelt.

– Nagyon jól tud színlelni.

–Arra neveltek, hogy mosolyogjak a gazdagok előtt, miközben apám kiszámolta, mennyit tudnak fizetni nekem.

– Nem kellett védekeznem Mercedes ellen.

„Csak védekeztem. Ha azt hiszed, hogy kényszerített, sajnálni fogod. Senkitől sem fogadok el szánalmat, még tőled sem.”

Alejandro vesztett egy lépést.

– Nem sajnállak. Jelenleg úgy tűnik, hogy te vagy a legveszélyesebb nő a szobában.

– Kitűnő. Próbálj követni.

Az esküvő óta Isabel most először érezte magát teljesen egyedül.

A következő hetekben furcsa együttélés alakult ki közöttük. Alejandro napjait bezárkózva, beszámolók és levelek között töltötte. Isabel látogatókat fogadott, rendbe tette a házat, és megtudta az összes szolga nevét.

A kutyát is ő vette.

Egy kóbor kutya volt, durva szőrrel, az egyik füle begörbült, és olyan ugatással, amivel fel tudta ébreszteni a halottakat. Isabel Sparknak hívta.

Alejandro kijelentette, hogy nem engedi meg neki, hogy felmásszon a bútorokra. Ugyanazon az éjszakán Isabel a márki csizmáján aludva találta Chispát, miközben az olvasott.

A törékeny béke akkor ért véget, amikor Rodrigo de Alarcón berontott a házba.

Nyirkos kabátot viselt, brandyszagú volt, és olyan tekintete volt, mint egy olyan embernek, aki minden általa meglátott tárgy értékét felméri.

– Nézd csak – mondta Isabelnek. – Úgy élsz, mint egy királynő, miközben a saját apád egy hentesüzlet tetején alszik.

– Elvesztette a házát.

– A férjed kényszerítette a hitelezőket, hogy utánam induljanak. Meg kell győznöd, hogy adjon nekem 5000 pesót.

– Átadott egy férfinak, aki a tönkretételére akart használni, és most azt várja, hogy pénzt kérjek tőle.

– Biztosítottam a jövődet. Nélkülem soha nem lettél volna márkinő.

Isabel ülve maradt, hogy ne lássa, mennyire remegnek a lábai.

– Beleesett a saját csapdájába, és magamra hagyott engem.

Rodrigo a szék karfájára ütött.

„Engedelmességgel tartozol nekem. Ha péntekig nem kapom meg a pénzt, mindenkinek elmondom, hogy Sándornak egy hideg feleséget kellett vennie, aki nem tudott neki örökösöket adni.”

– Nem fog semmi ilyesmit mondani.

A hang az ajtó felől jött.

Sándor épp most tért vissza. Még mindig a lovaglóköpenyét viselte, és az arca teljesen mozdulatlan volt.

– Márki úr – dadogta Rodrigo. – Csak a lányommal beszélgettem.

Alejandro előrelépett.

– Megvettem az adósságait, a házát és az összes váltót, amivel Isabel életével alkudozott. Nincs már semmije, amivel megfenyegethetné.

– Én vagyok az apja.

– Nem. Ez egy fedezetlen hitelező.

Alejandro kinyitotta az ajtót.

– Ha valaha is még egyszer belép a házamba, vagy megsérti a feleségemet, a következő ajtó, amin belép, az adósok börtöne lesz.

Rodrigo Isabelre nézett, abban a reményben, hogy a lány megvédi őt.

Elfordította az arcát.

Amikor kettesben maradtak, Alejandro letérdelt elé.

– Nem fog visszatérni.

– Már elérte a bosszúját – felelte Isabel. – Apám teljesen összetört. Remélem, ez megadja neki a vágyott békét.

Felállt, mielőtt a férfi meglátta volna a könnyeit.

Azon az éjfélen Isabel Alejandrót abban a dolgozószobában találta, ahol Tomás meghalt. A márki egyedül ivott a kandalló előtt.

– Azt hittem, forró tejet keresel – mondta.

– A helyzet valami erősebbet kíván.

Alejandro töltött neki egy italt. Csendben maradtak, amíg Isabel észre nem vett egy sötét foltot a szőnyegen.

– Itt volt?

-Igen.

–Apám mindig tudta, hogyan találja meg az ember gyengeségét, és hogyan feszegesse azt addig, amíg el nem omlik.

Alejandro megszorította a poharat.

– Két évig egy ragyogó szörnyeteget képzeltem el magam előtt. Ma láttam egy részeget, aki pénzt koldult. Nem éreztem igazságosságot. Csak mocskot éreztem.

– A bosszú nem hozza vissza a halottakat. Csak az élőket láncolja a sírjukhoz.

– Ezt tettem én veled?

Izabella a férfi tekintetét állta.

– Arra ítélt minket, hogy negyven évet töltsünk egy olyan darab előadásával, amely már elhagyta a színházat. Mi fog történni most, hogy apámat megalázták?

Alejandro letette a poharat.

„Amikor találkoztam vele, láttam annak az embernek a vezetéknevét, aki elpusztította a testvéremet. Ma láttam, hogyan nézett rá az apja. Nem egy lányt látott benne, hanem egy érmét, ami elvesztette az értékét.”

Lehalkította a hangját.

–Rájöttem, hogy nem a bűnéért büntettem meg. Azért büntettem meg, mert túlélte őt.

– Nem akarom a szánalmadat.

– Ez nem együttérzés. Ez szégyen.

Három nappal később elutaztak a guanajuatoi Valverde haciendába. Egy téli eső sárrá változtatta az utakat. Isabel remegve érkezett meg, és összeesett, amikor kiszállt a hintóból.

Lázas voltam.

Négy napig lebegett élet és halál között. Sándor nem engedte, hogy a szobalányok egyedül gondoskodjanak róla. Ruhát cserélt, poharat tartott a szájához, és az éjszakákat az ágya mellett ülve töltötte.

Amikor a láz alábbhagyott, Isabel felébredt, és egy székben alva találta őt. Chispa a lábánál pihent.

– Borzalmasan néz ki – mormolta.

Alejandro kinyitotta a szemét.

– A tiédet még nem láttad.

Vizet adott neki, majd leült az ágy szélére.

– Miért maradtál itt?

Eltartott egy ideig, mire válaszolt.

„Mert megértettem, hogy ha meghalok, ez a ház újra üres lesz. Feleséget vettem, hogy megbüntessek egy férfit, és végül rettegtem a gondolattól, hogy elveszítem.”