– Vedd le a menyasszonyi ruhát! – mondta a herceg fagyos hangon. – Ez a házasság nem egyéb, mint puszta bosszú.

– Vedd le a menyasszonyi ruhádat – mondta hidegen a herceg. – Ez a házasság nem más, mint bosszú.

– Vedd le a menyasszonyi ruhádat! – parancsolta Don Alejandro. – Ez a házasság nem más, mint bosszú.

A szavak még azelőtt hullottak a szobára, hogy a tinta megszáradt volna a plébánián.

1798 novembere volt Új-Spanyolországban. Eső verte a Valverde család mexikóvárosi rezidenciájának erkélyeit. A folyosókon nem szólt zene, a szolgák sem nevetgéltek az ajtók mögött. Csak Alejandro csizmáinak kopogása hallatszott, ahogy ide-oda járkált a hálószobában.

Isabel de Alarcón egy kiégetlen kandalló mellett állt, egy 50 yard spanyol csipkéből készült ruha súlyát cipelve, amelyet apja hitelre vásárolt. Huszonnégy éves volt, túl sok csalódással és nagyon kevés álommal.

Tiltakozás nélkül nyúlt a ruha hátulját rögzítő apró gyöngygombok után.

– Ezt már sejtettem – felelte.

Alejandro megállt.

Magas, 32 éves férfi volt, szürke szemekkel és két évnyi nehezteléstől megkeményedett arccal. Még mindig viselte a nyakig begombolt ünnepi zakóját.

– Tudtad?

„Tudtam, hogy apám 80 000 pesóval tartozott, és hogy te megvetted a váltóit. Azt is tudtam, hogy három nappal később megkérted a kezem. Egy márki nem fizet ekkora vagyont csak azért, mert vonzónak talál egy nőt.”

Isabel megpróbálta kigombolni a ruháját, de az egyik gomb elérhetetlen volt számára.

– Ha befejezted az előadásodat, megköszönném a segítségedet. A szobalányomat tegnap elbocsátották, hogy spóroljanak a fizetésén.

Alejandro látható zavarral nézett rá. Aztán odalépett, és mechanikus mozdulatokkal elkezdte kigombolni a gombokat.

Jéghidegek voltak az ujjai.

– Az apád tönkretette a bátyámat – mondta, hangja Isabel tarkójához súgta.

– Ismerem Don Tomás történetét.

„Nem tud mindent. Húszéves volt. Az apja rábeszélte, hogy az örökségét a zacatecasi La Esperanza bányába fektesse. Biztosította, hogy egy hatalmas telére bukkantak. Amikor a jelentések hamisnak bizonyultak, Rodrigo de Alarcón kivette a pénzt és eltűnt. A bátyám tönkrement.”

Alejandro hangja most először elcsuklott.

– Tomás öngyilkos lett az irodámban.

Az utolsó gomb is kinyílt. Isabel fogta a ruhát, nehogy leessen.

– Mélységesen sajnálom, ami vele történt. De nem fogok bocsánatot kérni egy olyan bűncselekményért, amit nem követtem el.

„Nem kérek bocsánatot. Azt akartam, hogy az apád szenvedjen. Elküldhettem volna az adósok börtönébe, de az nem rombolta volna le a büszkeségét. A legértékesebb kincse te voltál, a gyönyörű lány, akit egy gazdag férfihoz akart adni feleségül, hogy visszaszerezze a vagyonát.”

– Szóval megvett engem.

-Igen.

Sándor hátrébb lépett.

„Bőkezű nyugdíjad lesz, és úgy élhetsz, ahogy szeretnél. Nyilvánosan tökéletes házasságot színlelünk. Négyszemközt nem lesz köztünk szeretet, bizalom vagy gyerekek. Az én nevemet fogod viselni, míg apád végignézi, ahogy legjobb befektetése elsorvad egy szeretet nélküli kapcsolatban.”

Isabel hagyta, hogy a ruhája lecsússzon. Hálóingben maradt, vacogva a hidegtől.

„Ha el kell sorvadnom, gyújtsd be a kandallót. Nem vagyok hajlandó tüdőgyulladásban meghalni a bosszúd minőségének javítása érdekében.”

A válasz jobban megdöbbentette, mint bármilyen könyörgés.

Alejandro kinyitotta a szomszédos szoba ajtaját.

– Ott fogok aludni.

– Mielőtt elmész, tudnod kell valamit.

Megfordult.

„Az apám nem szeret engem. Imádja az árat, amit más férfiak kirónak rám. Megbüntetheted azzal, hogy megakadályozod, hogy újra eladjon, de ne hagyd magad becsapni azzal, hogy azt hiszed, összetörted a szívét. Ahhoz, hogy valamit összetörj, először léteznie kell.”

Alejandro nem válaszolt.

Másnap reggel Isabel sötétkék ruhában lement az ebédlőbe. A hatalmas ház úgy nézett ki, mint egy múzeum: drága, makulátlan és élettelen.

Alejandro egy 30 fő befogadására alkalmas asztal végében reggelizett.

„Az ügyvédem havi 500 pesóban fogja meghatározni a nyugdíját” – tájékoztatta. „Úgy költheti, ahogy akarja.”

–Ez egy abszurd összeg. Talán veszek egy kis, rendkívül hangos kutyát.

Alejandro fürkészően nézte, nem volt biztos benne, hogy komolyan gondolja-e.

„Vannak bizonyos szabályok. Bárkit meglátogathatsz, de elkerülünk minden botrányt. A társadalomnak azt kell hinnie, hogy szenvedélyből házasodtunk össze. Apád megaláztatása csak akkor lesz teljes, ha mindenki azt hiszi, hogy önként választottál engem.”

– Akkor ma este elmegyünk a San Román grófjainak báljára.

– Elküldtem a bocsánatkéréseinket.

– És ma reggel elvettem őket. Ha az esküvő után elbújunk, azt fogják mondani, hogy ő kényszerített. Ha boldognak akar látszani, részt kell vennie.

– Meglepően praktikus egy olyan nő számára, akinek az életét megígértem, hogy tönkreteszem.

Izabella mézet kente egy szelet kenyérre.

„Apám a hozományomat lovakra költötte, amikor 10 éves voltam. 18 évesen elkezdte felajánlani a kezem a hitelezőinek. Egész életemben kétségbeesett férfiak árultak. Te csak őszintébb voltál az árral kapcsolatban.”

Azon az estén Isabel belépett a San Román nappalijába, egy smaragdzöld ruhában, amit az új nyugdíjából vett.

Több száz szem fordult az ifjú házasok felé.

Doña Mercedes de San Román legyintve közeledett.

„Mindannyian meglepődtünk. Azt hittük, Don Rodrigo valami európai hercegnek tartja fenn a lányát.”

– Az európai hercegek túl unalmasnak bizonyultak – felelte Izabella. – Amikor Sándor kijelentette nekem a szándékait, nem akartam várni.

Megfogta a férje karját, és olyan meggyőző gyengédséggel nézett rá, hogy egy pillanatig tartott, mire reagált.

Alejandro elhessegetett egy fürtöt az arcáról.

– Nem vagyok türelmes ember, ha megtalálom, amit akarok.

A hazugság intenzitása pirulásra késztette Mercedest.