Azon az estén Mariana írt az ismeretlen számra.

– Személyesen mondtam el neki.

-Hogy érzed magad?

– Mintha levettek volna egy hűtőszekrényt a mellkasomról, majd ráejtették volna a lábamra.

– Így egyszerre érzed magad szabadnak és megbántottnak.

Mariana egész nap először mosolygott.

– Miért állítottál meg?

A válasz késett.

– Mert a feleségem e-mailben vetett véget a házasságunknak.

-Elvált?

Hosszú csend következett.

Végre megjelent egy üzenet.

– Santiago a nevem.

Mariana még mindig nem tudta, hogy a szám mögött álló férfi kevesebb mint 20 percre lakik a lakásától.

Azt sem, hogy hamarosan megszűnik idegen lenni.

2. RÉSZ

Mariana és Santiago három héten át minden nap üzeneteket váltottak.

Beszéltek olyan vásárlókról, akik nyolcszor változtattak egy logót, hogy végül az első verziót válasszák, a szörnyű kávéról, és a mazsola megmagyarázhatatlan jelenlétéről az ételekben, ahol senki sem kérte.

Felállítottak egy szabályt: tilos egymás keresése a közösségi médiában, tilos a vezetéknevek megosztása és tilos fényképeket küldeni.

Mariana „Nem Daniel”-ként mentette el a kapcsolattartóját.

Santiago „187 szavas üzenetként” regisztrálta.

– 112-en voltak – tiltakozott a nő.

–Érzelmileg úgy tűntek, mint a 187-esek.

Mariana évek óta először tudott vitatkozni valakivel anélkül, hogy felkészült volna a vesztésre.

Aztán kapott egy ajánlatot egy új ügyféltől.

Lucía Robles a Lafayette negyedben egy régi kúriában működő La Página Azul könyvesbolt-kávézó társtulajdonosa volt. Új étlapokat, kirakatillusztrációkat és modernebb vizuális identitást szeretett volna.

Az első napon Mariana papírmintákat hasonlított össze, amikor egy férfihangot hallott maga mögött.

– Mondd, hogy nem terveznek mazsolát tenni egyik süteménybe sem.

Marianna mozdulatlan maradt.

Tudtam erről az abszurd gyűlöletről a mazsolával szemben.

Lassan megfordult.

Egy magas, sötét hajú férfi két doboz könyvet cipelt. Az ingujja pontosan kétszer volt feltűrve, és olvasószemüveg lógott a nyakában.

Csendben néztek egymásra.

– Te vagy Santiago – mondta Mariana.

Felvonta a szemöldökét.

—187 szó.

– 112-en voltak.

Lucia figyelte őket, majd felkiáltott.

– El sem hiszem! Te vagy az a nő a szakítós üzenetből!

Santiago lehunyta a szemét.

– Lucía, menj, nézd meg a raktárat.

– A raktárat ellenőrizték.

– Nézd át újra nagyobb lelkesedéssel.

Lucia mosolyogva távozott.

Mariana keresztbe fonta a karját.

– Meséltél rólam a húgodnak?

– Csak 3 hétig.

– Ez nem javít a helyzeten.

Felfedezte, hogy Santiagóé a könyvesbolt fele. A következő napokban megpróbáltak vásárlóként és tervezőként bánni egymással.

A profizmus kevesebb mint 1 órán át tartott.

Santiago tartotta a létrát, miközben Mariana illusztrációkat szerelt fel. Kérdés nélkül kávét hozott neki, és nevetséges megjegyzéseket tett a vázlataira.

Mariana felfedezett valami még fontosabbat: ugyanúgy figyelt, mint üzeneteken keresztül. Nem várta türelmetlenül a sorát, hogy megszólalhasson, és nem csinált minden nézeteltérésből versenyt.

Egyik este záróra után magukra maradtak.

„Mi történt a házasságoddal?” – kérdezte Marianna.

Santiago becsukta a mappát, amit átnézett.

—Natalia küldte nekem az e-mailt, miközben Mexikóvárosban dolgoztam. Sokáig azt gondoltam, hogy ez a legrosszabb az egészben.

– Nem az volt?

–A legrosszabb az egészben az volt, hogy egyikünket sem érte meglepetés. Két éve úgy éltünk együtt, mint egy idegen. Azt hittük, ha együtt maradunk, az azt jelenti, hogy nem vallottunk kudarcot. A valóságban csak lassabban vallottunk kudarcot.

Mariana ekkor megértette, miért kért személyesen beszélni Daniellel.

Santiago nem valaki más kapcsolatát próbálta megmenteni. Meg akarta akadályozni, hogy a nő eltűnjön egy paraván mögé, miután meghozott egy életre szóló döntést.

Egy héttel a projekt befejezése után Santiago meghívta vacsorára.

Lassan haladtak. Átsétáltak Guadalajara belvárosán, vacsorát főztek, ami végül odaégett, és órákat töltöttek csendben olvasással és rajzolással.

Az első csókjuk egy pékség napellenzője alatt történt egy viharban. Mariana csókolta meg először.

Minden egyszerűnek tűnt, amíg Santiago meg nem találkozott Teresával.

Mariana anyja udvarias volt, de vacsora után elkezdett összehasonlítgatni.

–Daniel fiatalabb volt, soha nem volt nős, és világos terve volt a következő 5 évre.

– És én szerepeltem ebben a tervben?

Terézia hallgatott.

Napokkal később Mariana elment Daniel lakásába, hogy összeszedjen néhány holmit. Daniel meglátta Santiago nevét a telefonja kijelzőjén.

– Már mással vagy.

– Ismerkedem vele.

–Csak vigyázz! Elhagytál egy férfit, aki túl sok döntést hozott meg helyetted, és egy másikat választottál, mert ő mondta meg, mit tegyél azon az estén, amikor szakítottunk.

A mondat egészen hazáig elkísérte.

Mariana elmesélte Santiagónak, mi történt. Arra számított, hogy a férfi tagadni fogja a vádat, de a férfi továbbra is elgondolkodott.

– Talán igazad van – mondta. – Épp most ért véget egy hároméves kapcsolatod. Elváltam, és a lehető legrosszabbkor jöttem az életedbe. Talán tartanunk kellene a távolságot.

Mariana ugyanazt a nyomást érezte a mellkasában, amit Daniellel együtt.

– Te is csinálod.

-Milyen dolgot?

– Megkérdezés nélkül eldönteni, mi a legjobb nekem.

– Nem akarok hiba lenni.

– Hadd vállaljam a felelősséget a saját hibáimért.

Santiago lesütötte a tekintetét.

–Attól félek, hogy egy nap rájössz, hogy csak azért választottál engem, mert kedves voltam, amikor te sebezhető voltál.

Mariana megértette, hogy nem próbálja irányítani. Rettegett attól, hogy újra elveszít valakit.

Azonban neki is tudnia kellett a választ.

Megegyeztek, hogy 3 hónapot töltenek üzenetek, randevúk és találkozási kifogások nélkül.