Versenyfutás az árral: Amikor a hegyi patak nem ereszt Egy hegyi szurdokban tekertem a kerékpárommal, amikor megpillantottam egy kutyát. Őrültként rohangált a folyóparton, szünet nélkül csaholt, és tekintetét egy pillanatra sem vette le a vízről.

A tizedik napon valami megváltozott. Az időjárás, amely addig kegyes volt hozzám, hirtelen megmutatta a hegyek sötétebb arcát. Már kora reggel sűrű, ólomszürke felhők ereszkedtek a völgyre. A levegő nehéz volt, szinte fojtogató. A panzió tulajdonosa, miközben a reggeli kávémat töltötte, az ablakon kinézve megrázta a fejét. – Nagy vihar jön, Eliott. Az északi szelek hozzák. Ilyenkor a Zúgó vízszintje órák alatt a duplájára duzzad. Jobb, ha ma ki sem mozdul. A gyomrom görcsbe rándult. A vízszint a duplájára duzzad. Eszembe jutott a sziklaperem, ahol Naya és Kavics aludtak. Ha a folyó megárad, az a rész lesz az első, amit elnyel a víz.

Nem gondolkodtam. Felkaptam a vízhatlan kabátomat, a túrabakancsomat, egy erős elemlámpát, és egy vastag takarót gyömöszöltem a hátizsákomba. A panziós utánam kiáltott, de én már az ajtón kívül voltam.

A vihar hamarabb lecsapott, mint vártam. Mire elértem a szurdokot, az eső már vízszintesen vert, a szél pedig úgy üvöltött a fák között, mintha ezer démon szabadult volna el. A folyó, amely az elmúlt napokban békésen csörgedezett, most tajtékzó, sáros, dühöngő szörnyeteggé változott. Hatalmas, letört faágakat sodort magával, a vízszint pedig ijesztő sebességgel emelkedett. – Naya! – kiáltottam, de a hangomat azonnal elnyelte a szélvihar. Kétségbeesetten csúsztam-másztam a meredek, sáros parton, próbálva megközelíteni azt a helyet, ahol a barlangjukat sejtettem. A látótávolság alig volt tíz méter. Az ágak arcomba csapódtak, a sárban többször is megcsúsztam és térdre estem, de nem érdekelt. – Naya! Kavics! Amikor elértem a gázlót, a szívem a torkomban dobogott. A sekély átjáró eltűnt. A víz vadul kavargott ott, ahol korábban térdig ért. Ha a túlparton maradtak, csapdába estek. Felkapcsoltam az elemlámpát,

és a fénypászmát a túloldali sziklák mentén vezettem. És akkor megláttam őket. Egy magasabban fekvő, kis kőpárkányra szorultak vissza. Naya a testével próbálta védeni Kavicsot a szakadó esőtől, de a vízszint lassan, kérlelhetetlenül kúszott felfelé. Még fél óra, és eléri őket. Naya látta a lámpám fényét. Felemelte a fejét, és a tekintetünk a dühöngő folyón keresztül ismét találkozott. Tudtam, mit kell tennem, de ezúttal sokkal veszélyesebb volt a helyzet. A víz nem egyszerűen hideg és sebes volt; fákat és sziklákat sodort magával. Hátrább léptem az erdőbe, levágtam egy vastag, masszív kötelet, amit mindig magamnál hordtam a hátizsákomban, és az egyik végét egy öreg tölgyfa törzséhez kötöztem. A másikat a derekamra hurkoltam. Nem hagyhattam, hogy a folyó újra magával ragadjon. Lassan beleereszkedtem a jéghideg, rohanó vízbe. A sodrás azonnal fel akart lökni.

Minden lépésnél meg kellett küzdenem az egyensúlyomért. A sárgásbarna víz a mellemig ért, a hideg azonnal a csontjaimig hatolt. A kötél feszült a hátam mögött, ez volt az egyetlen dolog, ami megakadályozta, hogy elsodródjak. – Jövök, Naya! – kiáltottam, köpködve a vizet, ami az arcomba csapott. Amikor elértem a sziklapárkányt, Naya nem hátrált meg. Nem vicsorgott, nem mutatott félelmet. Megértette. Pontosan tudta, mi történik. Felállt, fogta Kavicsot a tarkójánál fogva, és szó szerint a karjaimba ejtette. Gyorsan kigomboltam a kabátomat, és a remegő, vizes kiskutyát a mellkasomhoz szorítottam, majd visszazártam a cipzárt, hogy a saját testhőmmel védjem. – Gyere! – nyújtottam a szabad kezem Naya felé. Az anyakutya nem habozott. Beugrott a vízbe, pontosan mellém. A sodrás azonnal megragadta, de én belefontam az ujjaimat a vastag nyakörvszerű bundájába. Fél kézzel a kötelet húztam, a másikkal Nayát tartottam,

a kabátom alatt pedig Kavics szíve vert egybe az enyémmel. Az út visszafelé a partra egy örökkévalóságnak tűnt. A lábam többször megcsúszott, az izmaim görcsbe rándultak a hidegtől és az erőfeszítéstől, de Naya küzdött mellettem, a tekintetét rám szegezve. Együtt mozdultunk, egyetlen, dacos egységként a természettel szemben. Amikor végre kihúztam magunkat a sárba, mindketten összeestünk. Naya köhögött, megrázta magát, én pedig kinyitottam a kabátomat. Kavics ott volt, reszketve, de élve. Feltápászkodtam, levettem a hátizsákomat, előhúztam a száraz takarót, és mindkettőjüket beburkoltam. Naya nem tiltakozott. Odabújt hozzám. Ott ültünk a vihar közepén, az erdő sarában, de abban a pillanatban a világ legbiztonságosabb helyén voltunk.

Aznap éjjel nem maradtak az erdőben. Semmi pénzért nem hagytam volna ott őket. A panzió tulajdonosa, amikor meglátott minket – engem csuromvizesen, sárosan, mellettem egy hatalmas, vizes hegyi kutyával és a karomban egy kiskutyával –, csak egy törölközőt dobott felém, és halkan megjegyezte: “Remélem, nem rágják meg a szőnyeget.” A szobámban, miután lezuhanyoztam és őket is amennyire tudtam, szárazra töröltem, Naya a szőnyegre heveredett a fűtőtest mellé. Kavics azonnal elaludt a mancsai között. Én az ágy szélén ültem, és csak néztem őket. Akkor, abban a csendes, meleg szobában – miközben kint a vihar továbbra is tombolt – valami végleg eltört bennem. Vagy inkább: helyreállt. Végiggondoltam a harmincnyolc évemet. A sikeres, de lélektelen karrieremet. A luxuslakásomat a városközpontban, ami sosem volt igazi otthon. A felszínes kapcsolataimat. Mindig rohantam valahová, mindig egy újabb cél, egy újabb előléptetés, egy újabb számjegy után a bankszámlámon. De mikor éreztem utoljára, hogy igazán élek? Mikor számított valakinek annyira a létezésem, mint ennek az anyakutyának, aki az életét bízta rám? Másnap reggel a vihar elvonult. A nap ragyogóan, tisztán sütött be az ablakon, megvilágítva Naya aranyszínű, megszáradt bundáját. Odajött az ágyhoz, felrakta az állát a matracra, és halkan felsóhajtott. Elővettem a telefonomat, és tárcsáztam a főnököm számát. – Eliott! – szólt bele a megszokott, sürgető hangján. – Remélem, kipihented magad. Hétfőn várjuk a prezentációt a fúzióról. Bejössz reggel? Belenéztem Naya barna, nyugodt szemeibe. Megsimogattam a feje búbját. – Nem, Richard – mondtam halkan, de olyan határozottsággal, ami magamat is meglepte. – Nem megyek be hétfőn. És azután sem. Felmondok. Csend a vonal túlsó végén. Aztán hitetlenkedő nevetés. – Ne szórakozz, Eliott. Miről beszélsz? Ott vagy a ranglétra tetején! Mihez fogsz kezdeni? – Élni fogok – válaszoltam, és mielőtt bármit mondhatott volna, letettem a telefont.