Az eltelt idő: három év. Ha valaki most rám nézne, talán meg sem ismerne. A méretre szabott öltönyöket felváltotta a flaneling és a vízhatlan kabát. A luxuslakást eladtam, és az árából vettem egy régi, kőből épült erdészházat itt, a hegyekben, alig pár kilométerre a Zúgótól. Nem gazdagodtam meg belőle, de a megtakarításaim és a távmunkában vállalt, szabadúszó tanácsadásom bőven elég ahhoz, hogy békében éljek. És soha nem vagyok egyedül. Kavics egy hatalmas, suta, végtelenül jókedvű kutyává nőtt. Nincs benne semmi a vad hegyi kutyák óvatosságából; ő már abban a tudatban nőtt fel, hogy a világ egy biztonságos, szeretettel teli hely. Minden látogatót, aki eltéved errefelé, hangos farkcsóválással és egy a szájában tartott bottal üdvözöl. Naya azonban más maradt. Ő a ház őrzője, a csendes, bölcs matriarcha. Megtartotta a vad méltóságát.
Nem kunyerál az asztalnál, nem ugrál az emberekre. De esténként, amikor a kandalló előtt ülök, és olvasok, mindig odajön. Befúrja magát a lábaimhoz, és ahogy azon az első napon a folyóparton tette, a fejét a lábfejemre vagy a mellkasomra hajtja. Sokszor, amikor hárman elsétálunk a szurdokig, megállok a parton, pontosan ott, ahol egykor kihúztam őket a vízből. A folyó most is ugyanúgy folyik, közömbösen, hatalmas erővel. De már nem ellenség. Megtanultam a hegyektől, és legfőképpen Nayától, hogy az élet nem arról szól, hogy megküzdjünk az áramlattal. Hanem arról, hogy tudjuk, mikor kell beleugrani, és kit kell erősen fognunk, amikor a víz elsodorna. Az a nap a folyóban megváltoztatott. A jéghideg víz kimosta belőlem a felesleget, az üres ambíciókat, a felszínes célokat. Amit a partra hoztam magammal, nemcsak egy kiskutya volt,
hanem a saját, elveszett lelkem is. Naya most ott áll az ösvény szélén, és visszanéz rám. A tavaszi szél belekap a bundájába. Halkan vakkant egyet, mintha mondaná: Mit állsz ott? Gyere, vár az erdő. Elmosolyodom, zsebre dugom a kezem, és elindulok utánuk. Harmincnyolc évig kerestem az utamat, de most, negyvenegy évesen, végre pontosan tudom, hol vagyok. Otthon.
