Nem kérdezte meg, hogy jól vagyok-e.

Nem kérdezte meg, mit hallott.

Azt kérdezte, hogy ki árulta el őt.

– Senki. Hallottam.

Mauricio néhány másodpercig várt a válasszal.

– Daniela, túlzol.

–Túlzol? Vért adtak egy olyan balesethez, ami soha nem történt meg.

– Ez egy vicc volt.

– Egy vicc?

– Senki sem kényszerített arra, hogy adományozz.

Ez a mondat kioltott bennem valamit.

– Igazad van. Senki sem kényszerített.

Mély lélegzetet vettem.

–Végeztünk.

Mauricio szárazon felnevetett.

– Ne légy nevetséges.

–Végeztünk.

– Ezért? Mindazok után, amiket érted tettem?

– Mit tettél értem?

Válasza habozás nélkül érkezett.

– Helyet adtam neked az életemben.

Korábban szerencsésnek éreztem volna magam, ha ezt hallom.

Azon az estén megértettem, mennyire hozzászoktam a morzsákhoz.

– Nem adtál nekem helyet, Mauricio. Egy másik nőnek szánt büntetéssé változtattál.

Kopogott az ajtón.

– Ne keverd bele Renatát ebbe.

Természetesen.

Renáta.

Mindig Renáta.

Levettem a nyakláncot, amit Mauriciotól kaptam az első évfordulónkra, és bedobtam az ajtó alsó nyílásán.

-Magamat.

– Ezt még megbánod, Daniela.

– Talán. De nem annyira, mintha maradnék.

Másnap reggel megérkeztek a szüleim.

Apám meglátta a zúzódást a karján.

– Mauricio volt az?

Bólintottam.

Nem tett fel több kérdést.

Anyukám a bőröndön kívül találta a tánccipőket.

– Nem viszed el őket?

– Nem akarom látni őket.

Becsukta a dobozt.

– Majd veszünk másokat is valamikor. De legközelebb azért fogsz táncolni, mert akarsz, nem pedig azért, hogy bárkinek is bizonyíts bármit is.

Aznap este a repülőtér közelében maradtunk, mert nem akartam egyedül visszamenni a lakásba.

Fél tízkor kaptam egy hívást egy ismeretlen számról.

—Daniela.

Renáta volt az.

Már majdnem letettem a telefont.

– Tudtam, hogy Mauricio neheztel rá – mondta gyorsan. – Tudtam egy-két dolgot. De a vérről nem.

– Milyen békés. Szóval csak kisebb megaláztatásokba egyeztél bele.

Renáta hallgatott.

– Jogod van gyűlölni engem.

– Nem vagy elég fontos ahhoz, hogy az energiámat a gyűlölködésedre pazaroljam.

Úgy tűnt, fáj neki.

Aztán valami váratlant mondott.

– Mauricio sosem csinálta ezt meg nekem.

Felültem az ágyban.

-Hogy érted ezt?

–Amikor elvesztettem azt a versenyt, egy éjszakán át sírtam, aztán folytattam az életemet. Ő nem.

—Akkor miért?

Renáta mély levegőt vett.

– Mert te nyertél.

– Ezt már tudom.

– Nem érted. Mauricio meg volt győződve arról, hogy egy hozzád hasonlónak soha nem szabadna megvernie engem.

Fáztam.

– Valaki olyan, mint én?

– Nincs ismert vezetékneve. Nincsenek kapcsolatai. Nincsenek szponzorai. Állami egyetemről jöttél, jobban táncoltál, és azokat, akiket ő felsőbbrendűnek tartott, a második helyen hagytad.

A csend elviselhetetlenné vált.

– Szóval nem a védelmedről volt szó.

– Nem – felelte Renata. – Ez Mauricio büszkesége volt.

Mielőtt válaszolhattam volna, hozzátette:

– És Daniela… van valami rosszabb is.

-Hogy?

– A kilencvenkilenc bosszúállás nem tréfadolog volt a barátok között.

Mozdulatlanul maradtam.

—Mauricio évek óta rögzíti őket.

– Hogyan kell őket regisztrálni?

—Van benne egy mappa. Dátumok. Fényképek. Képernyőképek. Videók.

Éreztem, hogy összeszorul a torkom.

-Szóval így?

Renata túl sokáig várt a válasszal.

– Mert azt tervezték, hogy holnap mindent megmutatnak neked.

-Minden?

– A kilencvenkilencedik szám mindenki előtt megmutatta neked az egész aktát… és azt állította, hogy életed elmúlt három éve egy kísérlet volt, hogy kiderüljön, mennyire vagy hajlandó elviselni a szerelemért.

A szüleimre néztem, akik a szomszéd szobában aludtak.

Most először értettem meg, hogy Mauricio nem csak szakítani akar velem.

Azt akarta látni, ahogy elpusztítom, miközben ő csinálja.

De Renata még nem árulta el a legsúlyosabb részt.

– Daniela – suttogta –, mielőtt elmész, tudnod kell, ki segített Mauriciónak mindent megszervezni a legelejétől fogva.

És amikor kimondta a nevet, éreztem, hogy az igazi történet csak most kezdődik.

3. RÉSZ

– Santiago volt az.

A szálloda falát bámultam.

Santiago Mauricio unokatestvére volt.

Ő volt az egyik első ember, akivel szívesen láttak, amikor elkezdtem vele randizni.

Ott volt a születésnapi bulijaimon.

Családi étkezésekkor.

Még anyámat is elkísérte a kórházba, amikor eltávolították az epehólyagját, mert Mauriciónak „fontos megbeszélése volt”.

„Santiago vezette a feljegyzéseket” – folytatta Renata. „Mauricio kitalált néhány dolgot, másokat megszervezett. A többiek is csatlakoztak, mert szórakoztatónak találták.”

Nem tudtam megszólalni.

– Miért mondod ezt most nekem?

Renata kifújta a levegőt.

– Mert én kezdtem az egészet anélkül, hogy észrevettem volna.

– Magyarázd el magad.

– A verseny után mondtam valami ostobaságot. Dühös és megalázott voltam. Mondtam Mauriciónak, hogy remélem, egy nap ő is ugyanúgy fog érezni, mint én.

Lehunytam a szemem.

– És ezt úgy értelmezte, hogy engedélyt kapott arra, hogy tönkretegye az életem három évét?

– Nem. Daniela, figyelj rám. Másnap megbántam. Mondtam neki, hogy ostobaság volt. Hónapokkal később megtudtam, hogy veled jár, és azt hittem, túl vagyok rajta.

– De tudtad, hogy a barátai gúnyolnak engem.

-Igen.

– És soha nem mondtál semmit.

-Nem.

Most először remegett meg a hangja.

– Ez a része az én felelősségem is.

Nem bocsátottam meg neki.

Neki sem kellett volna megtennie.

De megértettem valami fontosat: Renata egy este kegyetlen mondatot mondott.