Amikor visszatértem Mexikóvárosba, remegő kezekkel haladtam el ismerős helyek mellett.
Az sugárút.
A kávézó, ahol Mauricióval először randiztunk.
A Santa Fe-i klinika.
Azt hittem, jobban fog fájni.
De az emlékek mintha egy másik Danielához tartoztak volna.
Az előadásom alatt nem említettem neveket.
Nem kellett volna megtennie.
Az áldozathozatalról beszéltem.
A korlátokról.
Az a veszélyes szokás, hogy azt hisszük, a sok szeretet mindent elvisel.
„A szerelemnek nem kellene arra kérnie, hogy tűnj el azért, hogy bebizonyítsa a létezését” – mondtam a közönségnek. „És valaki, akinek kicsinek kell éreztetnie veled, hogy hatalmasnak érezze magát, nem gondoskodik a szívedről. A félelmeidet kezeli.”
Az előadóterem elcsendesedett.
Aztán jött a taps.
Akkor láttam meg őt.
Mauricio hátul ült.
Kizárólag.
Nem volt a közelemben Santiago vagy Rodrigo.
Soványabbnak tűnt.
Komolyabb.
Egy pillanatra a testem eszembe jutott, hogy ki is volt ő nekem.
Aztán eszembe jutott a véres zacskó, ami a tartályba hullott.
És az érzés eltűnt.
Megvárta, míg majdnem mindenki elment.
Volt néhány mentett jegyzetem, amikor meghallottam:
—Daniela.
Megfordultam.
—Mauricio.
Lassan közeledett.
-Jól nézel ki.
-Jól vagyok.
A válaszom láthatóan meglepte.
Talán abban reménykedett, hogy megtalálja a nőt, akit hátrahagyott.
– Mindent hallottam.
– Akkor remélem, hasznos volt.
Lesütötte a tekintetét.
Kegyetlen voltam.
Nem válaszoltam.
– Nagyon kegyetlen.
Néma maradtam.
– Azt hittem, csak… viszonozok neked valamit.
– Mit ad vissza nekem?
– Mi történt Renatával?
Nevettem.
Nem örömmel.
Hitetlenkedve.
– Tisztességesen megnyerni egy versenyt?
Mauricio lehunyta a szemét.
– Most már tudom, hogy hangzik.
–Mindig is így hangzott. Csak olyan emberek vettek körül, akik veled nevettek.
Ez fájt neki.
– Renata azt mondta, hogy beszélt veled.
-Igen.
– Neki is volt felelőssége.
– Ne válts témát.
Mauricio összeszorította az állkapcsát.
Három évig ettől a kifejezéstől meghátráltam volna.
Már nem.
– Valami ostobaságot mondott, amikor veszített – folytattam. – Kilencvenhat módot találtál ki a megbüntetésemre.
– Santiago sokakat szervezett.
-A pasim voltál.
Néma maradt.
– Pontosan tudtad, mennyire bízom benned.
-Tudom.
– Nem, Mauricio. Az, hogy most tudod, nem ugyanaz, mint hogy akkor megértetted.
A földre nézett.
– Emiatt elvesztettem a barátaimat.
Nem éreztem elégedettséget.
Csak fáradtság.
– Ez nem bocsánatkérés. Ez következmény.
Felnézett.
–A családom megtudta. Apám abbahagyta néhány projektem finanszírozását. Santiago nem beszél velem. Renata Spanyolországba ment dolgozni. Minden szétesett.
– Az én diplomaosztómat is tönkretették.
Nem válaszolt.
– Az önbizalmam szertefoszlott. A tánccal való kapcsolatom majdnem megsemmisült. Évekig azt hittem, minden probléma az én hibám, mert arra neveltél, hogy mindenért bűntudatot érezzek.
-Sajnálom.
Végül kimondta.
Két szó, amikért évekkel ezelőtt bármit megadtam volna.
Most már túl késő van.
– Melyik a kilencvenhat közül?
Mauricio lehunyta a szemét.
– Mindannyiukért.
Megfigyeltem őt.
Nem sírt.
Nem térdelt le.
Nem csinált jelenetet.
És örültem.
Én sem akartam jelenetet.
– Daniela, nem számítok rá, hogy visszajövünk.
– Milyen elgondolkodtató.
Szomorúan nézett rám.
– Csak el akartam mondani, hogy rájöttem, tévedtem.
– Remélem, igaz.
– Meg tudsz nekem bocsátani egy nap?
Arra a fiatal nőre gondoltam, aki egy klinika előtt ült, szédült, sírt, mert rájött, hogy a szerelmét büntetésnek szánták.
Arra gondoltam, ahogy anyám feltartja a hajam a fürdőszoba padlóján.
Apám cipelte a dobozaimat.
Méridában.
A táncstúdióban.
Az új cipőmben.
– Nem tudom, hogy fontos-e megbocsátani neked – válaszoltam. – A lényeg az, hogy már nem kell gyűlölnöm ahhoz, hogy távol maradjak.
Mauricio rám nézett, de nem teljesen értette a dolgot.
– Ez azt jelenti, hogy már nem fáj?
– Ez azt jelenti, hogy többé nem te döntöd el, mit kezdjek a fájdalmammal.
Felkaptam a táskámat.
Épp indulni készültem, amikor újra felhívott.
—Daniela.
Megálltam.
– Boldog voltál, miután elmentél?
Végignéztem a folyosón.
Mindenre gondoltam, ami történt.
– Tanulok az lenni anélkül, hogy engedélyt kérnék.
És elmentem.
Azon az estén elsétáltam a régi színházba, ahol megnyertem azt a versenyt.
Zárva volt.
A színpad alig volt megkülönböztethető a külvilágtól.
Évekig azt hittem, hogy itt kezdődik a szerencsétlenségem.
De tévedtem.
Valami sokkal egyszerűbb dolog történt ott.
Jobban táncoltam.
Győzött.
Ez volt minden.
Nem követett el semmilyen bűnt.
Nem loptam el semmit Renatától.
Nem érdemelt büntetést.
Nem kellett volna bocsánatot kérnem a ragyogásért.
Mielőtt visszatértem Méridába, vettem néhány új tánccipőt.
Semmi luxus.
Fekete emberek.
Kényelmes.
Enyém.
Anyukám hívott fel a repülőtéren.
-Hogy ment?
-JÓ.
– Látod?
-Igen.
Néhány másodpercnyi csend következett.
– És mit éreztél?
Az üvegen keresztül néztem a repülőgépeket.
– Kevesebb, mint képzeltem.
Anyám halkan felnevetett.
– Ez jó hírnek hangzik.
-Az.
Beszállás előtt még utoljára kinyitottam a mappát, amit Renata küldött.
Kilencvenhat bejegyzés.
Kilencvenhat alkalommal próbálták megtanítani nekem, hogy Mauriciót szeretni annyit tesz, mint kitartani.
Becsuktam.
Aztán átmentettem egy külső meghajtóra, és töröltem a telefonról.
Nem azért, mert el akartam felejteni.
De mivel már nem kellett minden nap magammal cipelnem a tesztet.
Mauricio kilencvenkilenc bosszúakciót akart végrehajtani.
Azt hittem, még három kell ahhoz, hogy teljesen tönkremenjek.
Sosem értette, hogy az igazi vég korábban jött el.
A kilencvenhatodik számnál felhagytam azzal, hogy bebizonyítsam neki, megérdemlem a szerelmét.
