Sok évvel később az unokái egy bőröndben találták meg a megfoltozott ruhát. Luz María mesélt nekik a táncról, míg Julián a karosszékéből hallgatta.
A lány megkérdezte, hogy azért tartotta-e meg azt a ruhát, mert abban ismerte meg a nagyapját.
Luz María kisimította kopott ujját.
– Azért is, mert már benne voltam ebben a ruhában.
– Annak ellenére, hogy még nem tudta, hogyan szeressen engem.
Julian kinyújtotta ráncos kezét. A lány elfogadta, és kimentek a folyosóra, ahol frissen pörkölt kávé illata terjengett, a lányok pedig nyitva hagyták a jegyzetfüzeteiket az asztalon.
Amikor egy távoli parti zenéje elsodródt a fák között, felkérte még egy táncra.
Luz María a ruhát a csomagtartóban hagyta, és felemelt fejjel a férje felé indult.
