Klaudia elsápadt.

– Ez az esküvői tortám.

– Ez volt az a torta, amiért megígérted, hogy fizetsz.

Javier közelebb lépett, még mindig próbálva megérteni a történteket.

Claudia, akit a tekintetek sarokba szorítottak, kikotyogta, hogy senki sem számolt fel vádat a családdal, és hogy Carmen nevetségesen túloz.

Aztán Lucia kimondta, amit a bátyja még nem tudott.

–A nagymamának szüksége volt arra a pénzre a gyógyszerére.

Javier abbahagyta Lucia nézését, és tekintetét Claudiára szegezte.

– Tudtad?

Bosszúsan intett.

– Igen, de várhatnék pár napot. Mindenkinek vannak kiadásai.

Néhány méterre Carmen továbbra is ült, kezét az ölében összekulcsolva, és azt kívánta, bárcsak eltűnhetne.

Javier a nagyanyjára nézett. Aztán visszafordult a nő felé, akit nemrég vett feleségül.

– Mondd, hogy nem nevettél rajta.

Klaudia nem válaszolt.

És ez a hallgatás rosszabb volt, mint bármilyen vallomás.

3. RÉSZ

Javiernek eltartott pár másodpercig, mire reagált. Körülötte a szoba még mindig tele volt halk zenével, nyitott poharakkal és félbeszakított beszélgetésekkel. Úgy tűnt, senki sem tudja, hogy elkapja-e a tekintetét, vagy várjon.

Klaudia törte meg először a csendet.

–Ez abszurd. Lucía évekig keresett kifogást, hogy rosszul tüntessen fel a családja előtt.

A vádra néhányan Lucia felé fordultak. A lány nem mozdult. Nem azért jött, hogy személyes együttérzéséről beszélgessen. Azért jött, mert a nagymamája a nyugdíja jelentős részét egy olyan jutalékba fektette, amelyet valaki más ígért kifizetni.

Javier felvette a számlát az asztalról, és elkezdte olvasni az egyes sorokat: hozzávalók, dobozok, dekorációk, szállítás, munkaórák. Az összeg alul volt. Alatta Lucía által írt mondat.

„Fizettél ezért ma reggel?” – kérdezte.

Lúcia bólintott.

–A nagymama nem tudna meglenni pénz nélkül.

Javier lenézett.

Odalépett Carmenhez, és leguggolt a széke mellé.

– Nagymama, miért nem hívtál fel?

– Mert férjhez mentél, fiam. Nem akartam elrontani semmit.

– Mennyit költöttél?

Carmen megpróbálta bagatellizálni a dolgot.

– Már meg is oldódott.

– Ezt nem kérdeztem tőled.

Az idősebb nő oldalra pillantott Claudiára, majd Luciára.

– Többet költöttem, mint gondoltam, de a húgod visszafizette.

Javier lassan vette a levegőt.

– És Claudia azt mondta, hogy nem fog fizetni, miután befejezted a munkát?

Carmen habozott.

– Nem akarom, hogy az érdekemben vitatkozz.

– Csak meg kell tudnom az igazságot.

Végül bólintott.

Javier egy pillanatra lehunyta a szemét. Amikor újra felállt, Claudia már pár lépésnyire beszélgetett az anyjával. Mindketten felháborodottnak tűntek, nem amiatt, ami Carmennel történt, hanem azért, mert a helyzet kezdett nyilvánosságra kerülni.

Klaudia anyja közeledett.

„Javier, ezt holnap elintézzük. Most tedd vissza a tortát a helyére, és folytasd a bankettet. 120 ember van itt.”

– Pontosan – felelte –. 120 ember van, és a nagymamám is köztük van.

– Ne csinálj családi tragédiát egy jelentéktelen anyagi ügyből.

Lucía látta, hogy bátyja állkapcsa megkeményedik, de a férfi halkan beszélt.

– Ez nem gazdasági hülyeség.

Klaudia közbelépett.

– Persze, hogy az. Ha tudtam volna, hogy a nagymamád ennyire fel lesz háborodva néhány hozzávaló miatt, másfajta tortát rendeltem volna.

Carmen lesütötte a tekintetét.

Ez a kifejezés megváltoztatott valamit Javierben.

Nem az összeggel volt gond. Sem a számlával. Még csak azzal sem, hogy Claudia megszegte az ígéretét. Hanem azzal, ahogy Carmenről beszélt, mintha a háromnapi erőfeszítés, az előleg és a megbeszélt dolgok követelésének kínos érzése csak nyűg lenne.

Javier odalépett a tortához. Egy közeli asztalon kis tányérok és kanalak álltak tálalásra készen.

Vett egy teáskanálnyit.

Klaudia azt hitte, végre mindent a helyére tesz.

– Köszönöm – mondta megkönnyebbülten. – Elég volt a műsorból.

Javier a tortára nézett, majd a nagymamájára.

– Kipróbálhatom?

Carmen pislogott.

-Természetesen.

Javier a kanalát az alsó réteg sarkába dugta, és kivett belőle egy kis darab piskótát és tejszínt. Lassan megkóstolta.

Többen ideges nevetést hallattak.

Klaudia kinyitotta a szemét.

– Javier! Még nem készítettük el a vágásról a fotókat.

Befejezte a rágást.

– Hihetetlen, nagymama.

Carmen a mellkasára tette a kezét, és elmosolyodott, először, mióta megérkezett a tanyaházba.

Javier letette a kanalat a tányérra.

– Lucía, tedd vissza a tortát középre.

Klaudia megkönnyebbülten felsóhajtott.

Lucía azonban túlságosan is jól ismerte a bátyját. Tudta, hogy ez nem jelenti azt, hogy az ügynek vége.

Együtt visszatették a tortát a főasztalhoz. Javier megkérte a vezetőt, hogy halassza el néhány percre a desszert felszolgálását. Aztán gyengéden megfogta Claudia karját, és megkérte, hogy beszéljen vele egy oldalsó udvaron, távol a többi vendégtől.

Lucía nem követte őket. Carmen sem.

De a beszélgetés hamarosan visszatért a szobába, mert Claudia annyira felemelte a hangját, hogy az ajtó közelében állók is hallhassák.

– Azt mondod, hogy egy torta miatt kételkedsz a házasságunkban?

Javier halkabban válaszolt. Szavai érthetetlenek voltak.

„Egy tortára!” – ismételte. „Ez őrület!”

Néhány családtag úgy tett, mintha az italára koncentrálna.

Percekkel később Javier egyedül lépett be.

Az arca megváltozott. Nem dühösnek látszott. Csalódottnak.

Egyenesen Carmenhez ment.

– Nagymama, a bocsánatodat szeretném kérni.

– Nem tettél semmit.

– Igen. Annyira az életem megszervezésére koncentráltam, hogy nem vettem észre azokat a dolgokat, amik ott voltak előttem.

Carmen megfogta a kezét.

A párok vitatkoznak. Ne a pillanat hevében hozzatok döntéseket.