Egyszerűen visszament a konyhájába.
Egy hónappal később az aranylakodalmi évfordulóját ünneplő szomszédasszony visszajött, hogy tortát rendeljen. Aztán bejött egy másik személy, akit ő ajánlott. És még egy. Lucía segített Carmennek egy egyszerű árlista elkészítésében, kiszámítva a hozzávalókat, a határidőt és a szállítási költségeket. Javier vett neki egy jegyzetfüzetet, hogy feljegyezze minden rendelést, és az első oldalra ezt írta: „Nincs ingyen dolgozás, ha nem akarsz.”
Carmen hozzátette alább: „És mindezt írásban.”
Hónapokkal később, egy családi étkezés során felbukkant az esküvői torta fényképe. A képen tökéletesnek tűnt, mielőtt bárki hozzáért volna: négy fehér emelet, rózsaszín és kék virágok, és egy olyan nő aprólékos munkája, aki egyszerűen csak be akarta tartani az ígéretét.
Javier egy darabig nézte a fotót.
Jogi csatározása Claudiával folytatódott. Kínos, drága és fájdalmas volt, de soha többé nem állította, hogy az egész „egy torta miatt” történt.
Tudtam, hogy nem igaz.
A torta csak olyasmit tett mindenki elé, ami már amúgy is létezett: egy ígéretet, ami szent volt az egyik ember számára, és csak addig érvényes, amíg a másiknak megfelelt.
Carmen a hűtőszekrény ajtaján tartotta azt a fényképet, az unokái régi képei mellett.
Alatta tette a Lucia aznap elkészített számlát, amely már gyűrött volt, és az egyik sarkában egy kis krémfolt volt.
Valahányszor valaki megkérdezte tőle, hogy miért tart meg valami ennyire kellemetlen dolgot, Carmen mindig elmosolyodott.
– Mert tanultunk ott valamit.
-Milyen dolgot?
Mielőtt válaszolt, az unokáira nézett.
-A családod szeretete nem jelenti azt, hogy kihasználod őket.
Aztán visszatért a cukorvirágaihoz, kezei lassabban mozogtak, mint korábban, de ugyanolyan türelemmel, mint mindig.
