Az értékesítési napja este fél nyolckor ért véget, felment az emeletre, és két órát dolgozott Esteban mellett, az iparág egyik legtapasztaltabb kézművese mellett. A különbség az volt, hogy ezek az órák már nem voltak illegálisak vagy rosszul fizetettek. Álvaro hivatalosan is beépítette őket a projektbe.

Az első modell egy egyszerű ötletből született: egy cipő lehet elegáns anélkül, hogy a viselőjét szenvedésre kényszerítené.

Inés egy széles, elegáns stílusú sarkat, egy speciális lábboltozat-támasztással ellátott talpbetétet és egy súlyelosztó rendszert tervezett, amely csökkentette a láb elülső részére nehezedő nyomást. Kívülről klasszikus luxuscipőnek tűnt, belül azonban olyan megoldásokat rejtett, amelyeket a hosszan tartó járást, munkát és állást igénylő nők számára terveztek.

Álvaro minden részletről vitatkozott.

– Két milliméterrel több van itt a kelleténél.

„Ha eltávolítjuk őket, elveszítjük a stabilitást” – válaszolta.

—Ezután változtasd meg a dőlésszöget.

– Ettől megváltozik a sziluett.

Keress más megoldást.

Inés valami váratlan dologra ébredt.

Álvaro elviselhetetlenül követelőző tudott lenni, de soha nem javított ki egy ötletet anélkül, hogy előbb meghallgatta volna. Amikor a dizájnról beszélgettek, már nem tűnt úgy, mint a távolságtartó tulajdonos, aki egy paraván mögül irányítja az alkalmazottak tempóját.

Úgy nézett ki, mint aki elfelejtette, mennyire élvezi az alkotást.

Egyik délután, miközben a prototípus talpát ellenőrizték, Álvaro meglátta Inés kezét.

Visszakerültek a kötések.

– Még mindig varrsz éjszaka.

Visszahúzta a kezeit.

– Még mindig vannak számláim.

Nem válaszolt.

Két nappal később Inés felfedezte, hogy a cég a raktári székeket ergonomikus székekre cserélte. A pultok mögött párnázott szőnyegek is megjelentek, és forgó szüneteket vezettek be, hogy egyetlen alkalmazottnak sem kellett egész nap állnia.

Senki semmit sem értett.

– Rivast egy ikertestvérrel helyettesítették – viccelődött Esteban.

Álvaro mosolygás nélkül ment el mellettük.

„A sérüléssel kapcsolatos hiányzások többe kerülnek, mint a kerekesszékek” – mondta.

Továbbment.

Inés diszkréten elmosolyodott.

Tudta, hogy így akar jót tenni anélkül, hogy nyilvánosan elismerné, hogy megváltozott.

Az átalakulás azonban hamarosan problémákat okozott.

Az igazgatótanács elnöke, Javier Luján évtizedekig egy másik filozófiát hirdetett. Számára a luxus az exkluzivitást, a távolságtartást és a teljes kontrollt jelentette.

Egyik reggel odahívatta Álvarót.

A tárgyalóasztalon Luciáról készült fényképek hevertek a raktárban, számlák az új székekről és a beosztásváltozások másolatai.

– Magyarázd el ezt nekem.

—Működési fejlesztések.

Javier szárazon felnevetett.

– Működési javulást jelent egy lány jelenléte egy korlátozott területen?

Álvaro hallgatott.

– Évek óta működő szabályokat változtat meg egy személyes problémákkal küzdő eladónő miatt.

– Olyan szabályozásokat javítok ki, amelyek munkaerő-problémákat okoznak.

– Ne csinálj ebből a cégből jótékonysági intézményt.

Álvaro összefonta az ujjait.

– Én nem csinálom.

– Akkor rúgd ki.

A mondattól az egész terem szóhoz sem jutott.

Javier egy mappát tolt felé.

– Megszegte a protokollt. Behozott egy kiskorút. A fizikai teljesítménye romlott. Ráadásul most már tudjuk, hogy anyagi nehézségekkel küzd. Kockázatot jelent.

Álvaro anélkül nézett a dokumentumra, hogy hozzáért volna.

Néhány másodpercig újra látta az anyját.

Emlékezett a kezére, mely évekig eltorzult a varrástól. Emlékezett azokra az estékre, amikor a varrógép mellett írta a házi feladatát, miközben a nő folyton azt mondogatta, hogy majd pihen, „ha befejezem ezt a megrendelést”.

A parancsok soha nem értek véget.

Édesanyja 19 éves korában meghalt, miután hónapokig figyelmen kívül hagyta egészségi állapota romlásának jeleit.

Ezt a fájdalmat megszállottsággá változtatta: soha többé nem lesz szegény, soha többé nem függ senkitől, és soha nem engedi, hogy egy érzelem megváltoztassa az üzleti döntéseit.

Amíg egy kislány nem ajánlott neki 3 eurót, hogy pihentesse az anyukáját.

„Nem fogom kirúgni” – mondta.

Javier arca megkeményedett.

– Nem téged kérdezlek.

– És én nem tárgyalok.

– A tanács leválthatja Önt.

Álvaro felnézett.

– Akkor cserélj le engem.

Senki sem szólt semmit.

Javier láthatóan meg volt győződve arról, hogy nem hallotta jól.

– Kockáztatnád az állásodat egy alkalmazottért?

-Nem.

Álvaro felállt.

– Megkockáztatom, mert ha bármelyik alkalmazottat, akinek gyerekei, problémái vannak, vagy fáradt, hibásnak tartjuk, akkor a hiba a cégünkben van.

Kiment a szobából.

Inés a folyosón várt.

Hallottam a beszélgetés egy részét.

– Rivas úr…

Álvaro a kezébe adta a tervmappát.

– Azt akarják, hogy elmenj.

Elvesztette a színét.

– Nem akartam neki semmilyen problémát okozni.

– Nos, már okoztad őket.

Inés lesütötte a tekintetét.

Álvaro a szoba ajtajára mutatott.

– Most pedig menj be oda.

-Hogy?

– Mutassa be a prototípust.

-Nem lehet.

– Persze, hogy megteheted.

– Menedzserek. Én cipőket árulok.

Álvaro lassan tagadta.

– Régen cipőket árultál. Most mutasd meg, mit tudsz tervezni.

Inés belépett.

11 ember ült az asztal körül.

Javier Luján meg sem próbálta leplezni türelmetlenségét.

A prototípust egy fehér talapzaton helyezték el: bordó velúr, letisztult vonalak, 6 centiméteres sarok.

Inés beszélni kezdett.

Remegett a hangja.

Elmagyarázta az ügyfél profilját, megpróbált néhány grafikont megjeleníteni, majd letette a távirányítót a képernyőről.

A talajjal való ütközés hatalmasnak tűnt.

Az egyik tanácsadó az órájára nézett.

Inés érezte, ahogy eltűnik a levegő.

Álvarót kereste.

Az asztal végén ült.

Nem kelt fel.

Nem beszélt a nevében.

Csak ránézett, és egyszer bólintott.

Inés megkönnyebbülten felsóhajtott.

A varrással töltött estékre gondolt.