Lucia azonnal felemelte a kezét.
– Igennel szavazok.
„A szavazatod nem számít duplán” – mondta Inés.
– De én voltam az, aki fizette.
Álvaro hangosan felnevetett.
Inés néhány másodpercig figyelte.
Nem voltak nagy ígéretek vagy tökéletes befejezések közöttük. Csak egy lassan kiépült bizalom, sok hallgatás, hiba és nehéz döntés után.
– Rendben – felelte végül. – De majd egyszer.
Lucia odaszaladt hozzá és átölelte.
Álvaro egyszerre nézte a két alakot.
Évekig azt hittem, hogy egy erős vállalat az, ahol senki sem mutat gyengeséget.
Most valami egészen mást értettem.
Az erő abból is állhat, hogy megengedjük valakinek azt mondani: „Nem bírom tovább”, anélkül, hogy attól félnénk, hogy mindent elveszít.
Lucia sárga asztalán egy nemrégiben készült rajz volt.
Három ember tűnt fel együtt sétálva.
Lent, ferde betűkkel, a lány egy mondatot írt, amit Inés nem volt hajlandó kijavítani:
„Az embereknek pihenniük is kell, hogy ne tűnjenek el.”
Álvaro kétszer is elolvasta ezeket a szavakat.
Aztán Inésre nézett.
Már nem viselt kötést az ujjain.
És ez a kis különbség, amely szinte senki számára láthatatlan volt, a legfontosabb eredménynek tűnt számára, amelyet a vállalat évek óta elért.
