Clara ismét nevetett, amikor meglátta az állatot, amint Javiert kergeti az asztal körül.

– Azt hiszem, utál engem – mondta.

– Jó ítélőképessége van, ha férfiakról van szó – válaszolta.

Az autóban talált mappa egy Madridtól keletre fekvő jövőbeli útépítési projekt előzetes térképeit tartalmazta. Az útvonal még változhat, de számos közeli telket vételi jegyekkel jelöltek meg.

Clara ingatlana különösen értékes volt, mivel olyan földeket kötött össze, amelyeket már különböző cégek vásároltak meg.

Mindegyikük valamilyen módon Eduardo Salvatierrához, Natalia apjához vezetett.

Eduardo ingatlanfejlesztéssel és földterületekkel foglalkozó üzletember volt. Hónapokig különböző cégeken keresztül kereste meg a környékbeli földtulajdonosokat anélkül, hogy felfedte volna az ingatlanok potenciális stratégiai értékét, ha a projekt megvalósulna.

Clara volt a probléma.

Nem akartam eladni.

És Álvaro már jóval azelőtt tudta, hogy feleségül kérte volna.

A nyomozás egy fájdalmasabb igazságra bukkant, mint a hűtlenség: Álvaro előbb ismerte Natáliát, mint Clarát. Natalia terhes volt, és az apja birtokba akarta venni a birtokot, mielőtt Clara felfogta volna annak potenciális értékét.

Álvaro utánajárt, kiderítette, hol dolgozik, és kitalált egy véletlen találkozást egy gyermekotthon közelében lévő kávézóban.

Clara nyolc hónapig azt mesélte a barátainak, hogy azért találkoztak, mert otthon felejtett egy jegyzetfüzetet, Álvaro pedig utánaszaladt, hogy visszaadja.

Nem a sors akarta.

A megtalált üzenetek szerint napok óta tanulmányozta a nő időbeosztását. Tudta, hogy egyedül él, hogy Amália elhunyt, és hogy az ingatlan az ő nevén van. Még a jegyzetfüzetet is félretette, hogy tökéletes kifogást találjon ki.

Hirtelen minden romantikus részlet új értelmet nyert: a hagyatékkal kapcsolatos kérdések, a ragaszkodás ahhoz, hogy tudják, hol tartja a dokumentumokat, az elhamarkodott házassági ajánlat, és az oly sokszor ismétlődő mondat: „Ha összeházasodunk, én mindenről gondoskodom.”

Az Álvaro által az ingatlannal kapcsolatos dokumentumokba foglalt meghatalmazás nem tette volna lehetővé számára, hogy jogilag egyedül adja el az ingatlant. Egy ingatlanügylethez ellenőrzések és formaságok szükségesek. A nyomozók azonban beszélgetésekre bukkantak egy közvetítővel, egy értékbecslővel és egy ingatlanügynökséghez kötődő személlyel. A cél az volt, hogy aláírásokat és engedélyeket gyűjtsenek, nagyon alacsony értékelést mutassanak be, és nyomást gyakoroljanak Clarára, hogy elfogadja az ajánlatot, mielőtt megértené, mi történik.

Amikor látta, hogy a mappa a nyomozók kezében van, Álvaro elkezdte a többiekre mutogatni.

Nem bűnbánatból.

A félelemtől.

Üzeneteket, társaságok nevét és találkozók időpontjait kézbesítette.

Natalia is tanúvallomást tett. Beismerte, hogy tudta, hogy Álvaro eljegyezte magát, és hogy Clarával való kapcsolata a föld megszerzésére irányuló stratégia része volt. Tagadta, hogy tudott volna arról, mi történt azon az éjszakán a birtokon, de bevallott valamit, ami megdöbbentette Clarát.

–Apám azt mondta, hogy csak néhány hónapig fog tartani. Aztán minden visszaáll a normális kerékvágásba.

Klára nem érzett féltékenységet.

Valami rosszabbat érzett.

Számukra soha nem volt teljes ember.

Hajadon nő volt, örökséggel és aláírással.

Beatriznek és Gonzalónak is magyarázatot kellett adnia az ügyben való részvételükre. Aztán kiderült a látogatás végső megaláztatása: a pozuelói villa nem is az övék volt.

Javier hat hónapig bútorozottan bérelte.

A család elárasztotta a közösségi médiát a medence melletti vacsoráikról készült fotókkal, olyan gazdagság képét sugározva, amilyennel valójában nem is rendelkeztek. Ezért kiabálta Beatriz, hogy „a tulajdonosok” kártérítést fognak követelni a károkért, amikor Manolo átrohant a nappalin.

Valaki más házát használták fel arra, hogy Clara kisebbrendűnek érezze magát.

És az igazi tulajdonos végül segített neki felfedezni őket.

Hónapokkal később, egy bírósági tárgyaláson Clara újra látta Álvarót. Álvarónak már nem volt olyan magabiztossága, mint régen, amikor Clara ruháit javította.

Szünetben megpróbált odamenni hozzá.

– Nem akartam, hogy így érjen véget.

–Éjszaka bementél abba a házba, ahol a nagymamám felnevelt egy kannával.

– Kétségbeesett voltam.

– Nem. Meg voltál győződve arról, hogy az én korlátaim nem számítanak.

Álvaro nem válaszolt.

Clara elment anélkül, hogy megvárta volna a már nem szükséges bocsánatkérést.

Visszament dolgozni.

Leo, a fiú, aki Álvaro megszakítása alatt megszólalt, tovább fejlődött. Először Clarával rövid mondatokat használt, majd az anyjával beszélgetett, később pedig más terapeutákkal kezdett kapcsolatba lépni.

Egyik reggel belépett az irodába, és így szólt:

– Clara, Manolo bátrabb, mint a rossz ember.

Addig nevetett, amíg könnyes lett a szeme.

Javier közel maradt hozzá, de sosem próbálta betölteni az Álvaro által hagyott űrt. Nem kérdezte meg, mennyit ér az ingatlan. Nem ő választotta Clara ruháit. Nem ő döntötte el, mitévő legyen a pénzzel.

Néha két kávéval várta meg a bevásárlóközpont előtt. Máskor Clara segített Inésnek a házi feladatában, miközben Javier krumplis omlettet készített, Manolo pedig a kertajtón dörömbölt, hogy figyelmet követeljen.

Hónapok teltek el, mire megcsókolták egymást.

Klára meglepődve fedezte fel, hogy a sietség hiánya a szeretet egyik formája is lehet.

Eközben az útépítési projekt folytatódott. Az útvonal megváltozott, és a közigazgatás végül bejelentette, hogy egy korlátozott földsávra van szükség. Megnyitották a vonatkozó aktát, és benyújtották a pénzügyi ajánlatot, amely az érintett földterület értékeléséhez kapcsolódott.

Ezúttal Clara nem hagyta, hogy bárki „mindent elintézzen”.

Független ügyvédet fogadott, saját értékelést kért, minden oldalt elolvasott, és minden egyes záradékot megkérdőjelezett. Csak akkor egyezett bele, hogy az eljáráshoz feltétlenül szükséges részt továbbítsa, amikor teljesen megértette a megállapodás hatályát.