A végső összeg jóval magasabb volt annál, mint amennyivel Eduardo kísérete nyomást akart gyakorolni rá.
Nem a filmtől lett milliomos.
De elnyerte a szabadságot, hogy a jövőjét anélkül válassza, hogy eladta volna Amália emlékét.
A főépület az érintett területen kívül állt. Clara felújította, megőrizve a régi konyhacsempéket, a spalettákat és a veteményeskertet. Új citrom-, füge- és mandulafákat ültetett.
Inés elültette az első fát.
Leo, édesanyja kíséretében, ültette el a másodikat.
Clara a harmadikat Amália fényképe mellé ültette.
Egyik délután Javier megkérdezte tőle, mit tervez csinálni a még meglévő pénzével.
– Nem tudom. Mit tennél?
Megvonta a vállát.
– Nem számít, mit tennék. A tiéd.
A válasz jobban meglepte, mint várta.
Álvaro mindig válaszolt helyette.
Javier épp most válaszolt a kérdésre.
„Szeretném megnyitni a saját központomat” – mondta Clara. „Beszédterápia, pszichológia és rehabilitáció. És szeretnék helyeket fenntartani azoknak a családoknak, akik nem engedhetik meg maguknak a magánterápiát.”
– Akkor tedd meg.
A projekt közel egy évnyi engedélyeket, kivitelezést, költségvetést és kételyekkel teli éjszakákat igényelt.
De kinyílt.
Amália Központnak nevezte.
Leo a megnyitón vendégként jelent meg. Már annyit beszélt, hogy az anyja viccelődött, hogy most már képtelenség elhallgattatni. Amikor meglátta Clarát, odaszaladt hozzá.
—Manolónak is itt kellene dolgoznia!
– Miről? – kérdezte Javier.
Leo komolyan elgondolkodott ezen.
-Biztonság.
Mindenki nevetett.
A jogi eljárás folytatódott, és mindenkinek a bizonyíthatóért kellett felelnie. Eduardo tagadta, hogy bármilyen illegális intézkedést rendelt volna el. Beatriz ragaszkodott hozzá, hogy csak a fiát védte. Álvaro soha nem kért olyan bocsánatot, amit Clara őszintének tartott volna.
De abbahagyta a reménykedést, hogy bárki is megértené a kárt.
A bezárása más módon történt.
Akkor érkezett, amikor Leo hangosan integetni kezdett a folyosó másik végéből. Amikor Inés lerajzolta a családját, és Manolót a közepére helyezte. Amikor Clara leszedte az első citromot az Amália fényképe mellett ültetett fáról.
Majdnem két évvel azután a pozuelói délután után Javier megkérte a kezét az egyik citromfa alatt.
Inés egy kis dobozt tartott a kezében. Manolo mögötte sétált egy piros szalaggal a kezében, ami láthatóan mélységesen irritálta.
Javier nem tartott tökéletes beszédet.
–Nincs szükségem arra, hogy bármit is aláírj, bármit is eladj, vagy bármit is megváltoztass. Csak azt szeretném tudni, hogy akarod-e folytatni ezt a családot velem.
Clara könnybe lábadt, miközben nevetett.
– Amit el tudok fogadni.
A menyegző kicsi volt, Amália házának udvarán. Hosszú asztalok, az ételt közeli barátok és családtagok készítették, gyerekek rohangáltak a fák között, és nem voltak abszurd szabályok arra vonatkozóan, hogy milyen ruhát kellett viselnie valakinek ahhoz, hogy elfogadják.
Manolo is ott volt.
A lakoma alatt megszökött, ellopott egy darab kenyeret, és arra kényszerítette Javiert, hogy mindenki szeme láttára üldözze.
Clara nézte, ahogy nevet, és arra gondolt, milyen közel került ahhoz, hogy egy valaki más által tervezett életet éljen.
Hónapokig összekeverte a szerelmet az alkalmazkodással. Igazolta Álvaro sietségét, gúnyolódását, a birtokkal kapcsolatos megszállottságát és azt, ahogyan helyreigazította, mert úgy gondolta, hogy a szeretet egyben engedést is jelent.
Most megértettem valami sokkal egyszerűbbet.
Aki szeret egy másik embert, annak nem kell kisebbé tennie őt ahhoz, hogy nagyobbnak érezze magát.
Álvaro megnézte azt a földet, és látott egy műveletet.
Eduardo meglátott egy lehetőséget.
Klára látta a konyhát, ahol Amália kenyeret dagasztott, a görbe fákat, az elraktározott leveleket, és azt a helyet, ahol megtanulta érezni, hogy társaság van körülötte.
Javiernek csak egy dolgot kellett megértenie: ez Clarához tartozott, és ezért a döntésnek is Clarának kellett lennie.
Évekkel később, amikor valaki megkérdezte tőle, hogy mikor változott meg igazán az élete, nem beszélt a letartóztatásról, a pénzről vagy a Javierrel kötött esküvőről.
Arra az első délutánra gondoltam.
Az egyszerű ruhában.
A kosárban.
A fehér lúd belép egy túlságosan elegáns szobába.
Álvaro családja azt hitte, hogy Clara azért jött, hogy bolondot csináljon magából.
Nem értették, hogy az állat – tudtukon kívül – épp az egyetlen ajtót nyitotta ki, amit zárva kellett tartaniuk.
Az igazság kapuja.
