– Soha nem kértem ezt tőled.

De a nő elmenekült abból a házból.

Majdnem egy hétig kerülte Javiert.

Egészen péntekig, amikor megtalálta a hallban.

– Hiányzol a lányoknak.

Lucia lesütötte a tekintetét.

-Én is.

Javier ekkor mondott valamit, ami mindent megváltoztatott:

– Nem Elena miatt akarlak visszakapni. Pontosan azért, mert tudom, hogy nem szabadna újra hazudnom magamnak.

3. RÉSZ

Lucia mozdulatlanul állt a felmosóval a kezében, miközben az alkalmazottak és a látogatók átsétáltak a hallon.

Javiert látszólag nem érdekelték a bámulások.

„Miután elvesztettem Elenát” – folytatta –, „úgy döntöttem, hogy újra beleszeretni árulás lenne. Meggyőztem magam, hogy csak a lányaimért és a cégért élhetek. Aztán jöttél te.”

Lucia megpróbált válaszolni, de a férfi lassan megrázta a fejét.

–Nem azért, mert találkoztál Claudiával és Albával. Azért ismertelek meg. Ami ezután történt, az egy másik történet.

Lucía pontosan azért érzett félelmet, mert hinni akart benne.

– És mi van, ha rájössz, hogy nem illek a te világodba?

– Talán te vagy az, aki még mindig nem értette, hogy az én világom sem olyan tökéletes.

Javier valami olyasmire emlékeztette, amire soha nem gondolt.

A pénz nem akadályozta meg abban, hogy elveszítse Elenát.

A kapcsolatok nem akadályozták meg a lányaikat abban, hogy eltévedjenek.

Hatalmas háza tele lehetett munkásokkal, játékokkal és kényelemmel, mégis üresnek érződött.

„Amikor megláttalak velük ülni azon a téren” – mondta –, „nem gondoltam arra, mennyit keresel, vagy hol laksz. Azt hittem, a lányaim boldogok veled. Aztán rájöttem, hogy én is.”

Lúcia hallgatott.

Végül beleegyezett, hogy kipróbálja.

Nem voltak nagy ígéretek.

Javier nem kérte tőle, hogy változtassa meg az életét.

Lucía nem hagyta ott a munkahelyét.

A következő hetekben egyszerűen csak elkezdték találkozgatni egymást.

Voltak délutánok, amikor Javier a műszakja után érte ment Lucíáért, és ők négyen elmentek a Retiro Parkba. Más napokon Lucía otthon vacsorázott. Vasárnap tortillát, tésztát vagy bármilyen egyszerű ételt készítettek, aminek az elkészítésében Claudia és Alba segítettek.

Az ikrek voltak az elsők, akik normalizálták ezt a kapcsolatot.

Számukra a Luciát rémisztő különböző világok nem léteztek.

Ott volt Apa és Lucia.

És ennyi volt.

A házon kívül azonban hamarosan láthatóvá váltak a különbségek.

A megjegyzések már az épületben elkezdődtek.

Valaki azt állította, hogy Lucía mindent előre kitervelt. Egy másik kolléga szerint a lányok megtalálása a szerencse műve volt. Az egyik vezető még egy céges ebéd során megkérdezte Javiertől, hogy valóban szándékozik-e nyilvánosan megjelenni „egy karbantartóval”.

Javier mindenki előtt válaszolt:

–Azt tervezem, hogy felkeresem a nőt, akit szeretek. A szakmájához nem kell a te jóváhagyásod.

Amikor Lucia megtudta, dühös lett.

– Nincs szükségem arra, hogy úgy védj, mintha gyenge lennék.

„Nem azért tettem, mert gyenge vagy. Azért tettem, mert nyomorultak voltak.”

– Nos, hadd válaszoljak, amikor rólam beszélnek.

Javier néhány másodpercig figyelte.

Aztán elmosolyodott.

-RENDBEN.

Ez volt az egyik első vitájuk.

És paradox módon, Lucía jobban megbízott ebben a kapcsolatban.

Javier hozzászokott, hogy az emberek engedelmeskednek. Lucía nem. Ha úgy gondolta, hogy Javier téved, meg is mondta neki. Ha lemondja a lányokkal tervezett találkozóját, elhalaszthatja, emlékeztette.

Egyik este, amikor Javier vacsora közben bejelentette, hogy váratlanul Barcelonába kell utaznia egy üzleti ügy elintézése miatt, Claudia letette a villát.

– Megígérted, hogy holnap eljössz a fesztiválomra.

Javier hallgatott.

– Drágám, ez fontos.

– Az én fesztiválom is.

A lány felállt az asztaltól és elment.

Javier felsóhajtott.

– Nem béníthatok meg egy céget.

Lucía hangtalanul válaszolt:

– És nem tudják félretenni a gyerekkorukat, amíg nincs rá időd.

A kifejezés bántotta.

– Nem tudod, mi a munkám.

– Nem. De tudom, mit jelent várni valakire, akinek mindig van fontosabb dolga.

Javier szigorúan nézett rá.

Lucia azt hitte, átlépte a határt.

Azon az estén azonban lemondta az utat. Pénzügyi igazgatója vett részt helyette a barcelonai megbeszélésen.

Másnap Javier az első sorban ült az iskolai ünnepségen.

Amikor Claudia meglátta őt a színpadról, felderült az arca.

Lucía ekkor értette meg, hogy nem egyszerűen belépett egy családba.

Az egész család megtanulta újraépíteni magát.

Hónapokkal később Javier először látogatta meg Lucia lakását.

Kerülte a férfi elviteleét, mert zavarban volt a régi bútorok és a nappali egyik sarkában uralkodó nedvesség miatt.

Amikor végre bejött, Javier nem tett semmilyen kellemetlen megjegyzést.

Lucia anyjának fényképeit nézegette, és egy kis könyvespolcot, ami tele volt regényekkel.

– Olvastad már mindezt?

-Majdnem.

– És miért nem mondtad soha, hogy ennyire szeretsz olvasni?

Lúcia vállat vont.

– Mert nem tűnt fontosnak.

A könyvek között több füzet is volt.

Javier elvett egyet.

-Mi ez?

Lucia gyorsan levette.

-Semmi.

Ezek olyan történetek voltak, amiket tinédzserkora óta írt.

Olyan történeteket, amiket soha senkinek nem tanított meg, mert mielőtt abbahagyta tanulmányait, hogy gondoskodjon anyjáról, az volt az álma, hogy egy napon könyvekkel dolgozhasson.

Javier segíteni akart neki.

Lucía azonnal védekezővé vált.

– Nem akarom, hogy megvedd a jövőmet.

– Nem kínálkozom arra, hogy bármit is megvegyek tőled.

– Egyetlen telefonhívással szerezhetsz nekem munkát.

– Valószínűleg. És pontosan ezért nem fogom megtenni.