Visszatértem a mosdóból a rongyrázós milliomos-vacsorájukon, és meghallottam, ahogy mindenki füle hallatára rajtam gúnyolódik. Pezsgőspoharakkal koccintottak, én pedig görcsösen szorítottam az olcsó ruhámat, hogy ne semmisüljek meg szégyenemben. A szemembe nézett, és odavetette: „Milyen kapóra jött ez a kis történet.” Nem sírtam. Letettem a szalvétát az asztalra, és Javier karjába kapaszkodva tértem vissza a terembe… egészen addig, amíg meg nem láttam, mi lapul Elena fényképe mögött.

Lúcia elmosolyodott.

– Egyetlen napot sem.

Javier megcsókolta a homlokát.

Egyikük sem látta, hogy Claudia az ajtóból figyeli őket.

– Alba – suttogta a lány.

-Hogy?

Klaudia elmosolyodott.

– Emlékszel arra a napra, amikor eltévedtünk?

Alba bólintott.

-Igen.

– Nem hiszem, hogy megtaláltuk Luciát.

Alba összevonta a szemöldökét.

– Szóval, ki találta meg őt?

Claudia a konyha felé nézett, ahol Javier és Lucia együtt nevetgéltek.

– Azt hiszem, mindannyian találkoztunk.

És mióta a család elvesztette önmagának egy darabját, most először senkinek sem kellett átvennie a helyét.

Egyszerűen csak teret csináltak ahhoz, hogy újra szeressék egymást.