A hideg ember, akitől mindenki félt, újra megjelent.

– Hagyd el az éttermet.

– Adrián…

– Azt mondtam, hogy menjek el.

Két biztonsági őr Sergióra nézett, parancsra várva. Évekig engedelmeskedtek a biztonságiak főnökének, de azon az éjszakán senki sem mozdult, amíg Adrián nem intett nekik.

Sergio elment.

Adrian nem engedte, hogy bárki kövesse.

Ezután kérte, hogy zárják be az emeleti különtermet, és mondják le az összes megbeszélését.

A vendégek elkezdték elhagyni az éttermet. A vezető visszatérítést ajánlott fel, de szinte senki sem panaszkodott. Mindenki el akart menni, mielőtt a helyzet elmérgesedik.

Lucía arra is számított, hogy parancsot kap a távozásra.

Nem érkezett meg.

– Látni akarom azt a levelet – mondta Adrian.

Lucia habozott.

– Nincs nálam.

-Hol van?

– A lakásomban.

Menjünk.

Lúcia felállt.

-Nem.

Adrian nem volt hozzászokva ehhez a szóhoz.

– Mit mondtál?

– Nem fogok beszállni egy autóba négy fegyveres emberrel, csak mert te azt mondod.

A menedzser lehunyta a szemét, meggyőződve arról, hogy Lucia épp most hagyta ott az állását.

De Adrian Mateóra nézett.

A fiú még mindig a pincérnő egyenruhájának szoknyájába kapaszkodott.

-Igazad van.

Ez a három szó mindenkit meglepett.

Adrian elővette a kocsikulcsait, és az asztalra tette őket.

– Te fogsz vezetni. Én Mateóval megyek mögötted. Kísérő nélkül.

Lúcia egyetértett.

A Vallecasba vezető úton Mateo elaludt a gyerekülésben, amit áttettek az autóba. Az egyik kezével Lucía érmét szorongatta.

Adrian alig szólt.

Érkezéskor Lucía egyedül ment fel az emeletre, és egy kartondobozzal tért vissza.

Bent fényképeket, régi leveleket és a félholdat tartotta, amely ahhoz a fiatal nőhöz tartozott, akit Helenaként ismert.

Ott volt a boríték is.

A levél két hónappal korábban érkezett meg, feladócím nélkül.

Lucía átadta.

Adrian azonnal felismerte Elena kézírását.

„Ha Lucía ezt megkapja, az azt jelenti, hogy nem tudtam elmondani neki az igazat.”

Adriannak meg kellett állnia.

Folytatta az olvasást.

Elena elmagyarázta, hogy Lucía 16 éves korában hónapokig élt az édesanyjával. Megszökött egy olyan otthonból, amelyet adósságok, fenyegetések és egy olyan apa jellemzett, aki a családját használta fel veszélyes üzleti ügyletek lebonyolítására.

Lucia anyja megvédte őt.

Lucía számára azzá a kishúggá vált, aki sosem volt.

Amikor azonban több férfi is érdeklődni kezdett Elena felől, úgy döntött, hogy elmegy, nehogy veszélybe sodorja őket.

Évekkel később találkozott Adriannal.

Soha nem mesélt neki életének erről a részéről, mert tökéletesen tudta, hogy mivel foglalkoznak egyes partnerei.

Főleg Sergio.

Adrian felnézett.

– Miért nem mondtál nekem soha semmit?

Lúcia nem válaszolt.

Igen, a levél.

Elena azt állította, hogy felfedezte, hogy Sergio Adrián egyik cégét használja pénzmozgatásra engedély nélkül. Dokumentumokat másolt, mert attól tartott, hogy ha közvetlenül feljelenti őt, az egészet az ő árulásaként próbálja majd beállítani.

Volt még egy aláhúzott mondat:

„Adrián túlságosan bízik azokban, akik évekig hűségesek voltak hozzá. Ez a gyengesége.”

Ezek a szavak jobban fájtak, mint bármilyen vád.

Mert igazak voltak.

Elena elrejtette a másolatokat egy olyan helyen, amiről Sergio nem tudott.

És a nyom Mateóval volt kapcsolatos.

„Ha valaha bármi történik velem, kérdezd meg Mateót a piros házról.”

Adrian az alvó fiára nézett.

– Melyik piros ház?

Lucia tovább pipálta a dobozt.

A fényképek között volt egy régi kép Elenáról 17 éves korából. Egy lány, valószínűleg Lucia mellett ült egy kicsi, pirosra festett babaház előtt.

Lúcia szomorúan elmosolyodott.

– Anyám adta neki. Elena azt mondta, hogy egyszer majd neki is lesz egy pont olyan a lányának vagy a fiának.

Adrian mozdulatlan maradt.

Mateo hálószobájában egy piros faház volt.

Elena a terhessége alatt vette.

Soha nem engedte, hogy bárki is kidobja, pedig Mateo szinte soha nem játszott vele.

Azonnal visszatértek Adrián otthonába, egy tágas házba La Moralejában.

Lucía ezúttal beleegyezett, hogy két megbízható testőr kísérje el őket.

Adrian egyenesen az irodába vitte a babaházat.

Semmit sem talált.

Ajtókat nyitott, felemelte a tetőt, és megvizsgálta az apró bútorokat.

Üres.

Kezdte eluralkodni rajta a csalódottság.

– Kell lennie valaminek.

Mateo, aki épp most ébredt fel, a kanapéról figyelte az eseményeket.

-Apu.

– Most ne, fiam.

– Anya itt játszott szokott.

Odalépett a házhoz, és megnyomta az egyik kis kémény nyílását.

Egy kattanás hallatszott.

A bázis egy része megnyílt.

Volt benne egy USB-meghajtó és egy kis felvevő.

Adrian egy szót sem szólt.

A memóriát egy olyan számítógéphez csatlakoztatta, amely semmilyen hálózathoz nem volt csatlakoztatva.

Számlák, átutalások, manipulált szerződések és felvételek voltak.

Sergio legalább négy éve sikkasztott el pénzt több cégtől. Nem egyedül dolgozott. Két vagyonkezelő és Adrián egykori üzlettársa, Víctor Sáenz is érintett volt az ügyben.

De nem ez volt a legrosszabb az egészben.

Voltak hangfelvételek Elenáról.

Az egyikben Sergióval vitatkozott.

– El fogom mondani Adriannak.

– Nem tudod, mit csinálsz.

– Nagyon jól tudom, mit csinálsz.

– Gondolj Mátéra.

Hallották, hogy Elena közeledik az ajtó felé.

Aztán Sergio hangja:

– Ha ezt tönkreteszed, senkinek sem kell tudnia róla.

– Pontosan Mateo miatt nem fogom elpusztítani.

Adrian leállította a felvételt.

Mateo a földet bámulta.

Lucía rájött, hogy a gyerek felismeri ezeket a hangokat.