Emellett egy munkaszerződést is készített annak bizonyítására, hogy Amparo legálisan dolgozik a La Providencia-nál.

Doña Eulalia kihasználta a látogatást, hogy végrendeletet írjon.

„A birtokot Amparóra és gyermekeire akarom hagyni” – jelentette ki.

Amparo tiltakozni próbált.

– Ezt nem tudom elfogadni.

– Nem adok neked semmit ingyen. Megmentetted a földemet, amikor a saját gyerekeim megpróbálták elpusztítani.

A hír még a tinta megszáradása előtt eljutott Rodrigóhoz.

Dühösen tért vissza, testvére, Julian kíséretében.

– Anya, nincs jogod idegennek adni a vagyont.

– Jogom van eldönteni, hogy mi az enyém.

– Öreg vagy és zavarodott.

– 70 éves vagyok, de még mindig tudom, hogyan ismerjem fel az önző fiút.

Rodrigo azzal fenyegette, hogy bíró elé állítja, és kimondja, hogy többé nem tudja kezelni a hagyatékot.

Don Próspero azt válaszolta, hogy ezt egy orvosnak kell bizonyítania, és hogy Doña Eulalia pillanatnyilag teljesen tisztán látja az elméjét.

Rodrigo elment, de nem fogadta el a vereséget.

Néhány nappal később fizetett egy Cándido nevű férfinak, hogy gyújtsa fel a kávéraktárat, és tegyen érte Amparóval kapcsolatos vádat. Ha a termés elveszik, Doña Eulaliának el kell adnia.

Candide éjszaka lépett be egy olajlámpással.

Miklós hallotta a szobából.

A fiú felébresztette Amparót.

– Anya, valaki van a raktárban.

Amparo fogott egy fabotot, és kiment a teraszra. Cándido megpróbált elmenekülni, de megbotlott egy zacskó kávéban.

A lámpa a földre esett anélkül, hogy felgyulladt volna.

Gabino más munkásokkal érkezett meg, és lefogta.

– Ki küldött téged?

Candide először tagadta.

De amikor megjelent a vidéki parancsnok, végül bevallotta.

– Rodrigo Montoya. Fizetett, hogy felgyújtsam a raktárat, és azt mondjam, hogy a nő égve hagyta a lámpát.

Másnap Rodrigót Don Prospero és a szomszédok elé vitték.

– Nem hihetsz egy tolvajnak – tiltakozott.

– A pénz is megvan nálunk, amit adtál neki – felelte a parancsnok. – És Cándido vallomása is.

Julian lehajtotta a fejét. Most először értette meg, hogy a bátyja hajlandó lenne elpusztítani a saját anyjukat.

Doña Eulalia Rodrigohoz lépett.

–Oktatást, földet és lehetőségeket adtam neked. Te pedig azzal viszonoztál, hogy megpróbáltad elvenni a házamat.

– Anya, én csak azt akartam, ami jogosan az enyém volt.

– A kötelességed, hogy tiszteld az életet, amit felépítettem. Ne keverd össze az örökséget az elpusztításomhoz való joggal.

Rodrigót nem küldték börtönbe, mert Doña Eulalia úgy döntött, hogy nem emel hivatalos vádat, de elvesztette a vagyon kezelésének minden lehetőségét.

Julian szégyenkezve kért bocsánatot.

–Tudtam, hogy Rodrigo nyomást gyakorol a napszámosokra, de féltem szembeszállni vele.

Doña Eulalia hosszan nézte.

– A félelem nem tesz mindenért bűnössé, fiam. De arra kényszerít, hogy eldöntsd, milyen férfi akarsz lenni mától kezdve.

Julián a La Providencia-nál kezdett dolgozni. Eleinte senki sem bízott benne, de apránként megmutatta, hogy helyre akarja hozni a károkat.

Evaristo még utoljára tért vissza egy helyi bíró kíséretében. Az volt a szándéka, hogy elvigye Nicolást és Lucíát.

Don Próspero azonban bemutatta a szomszédok vallomásait, a bántalmazás bizonyítékait és a szerződést, amely bizonyította, hogy Amparo biztonságos otthont teremtett gyermekeinek.

A bíró elrendelte, hogy Evaristo maradjon távol a ranchtól.

Amparónak nem kellett visszatérnie.

Életében először tudott úgy bezárni egy ajtót, hogy közben nem érezte úgy, mintha bezárná magát.

A következő évek jók voltak.

A La Providencia kávéját még a közeli városokban is árulták. Amparo más asszonyokat tanított meg pörkölni, Doña Eulalia pedig a régi magtárat kis iskolává alakította át a munkások gyermekei számára.

Miklós erősen nőtt fel, és tanárnak tanult.

Lucía a kandalló mellett tanult meg olvasni, és végül a hagyaték számvitelét intézte.

Amparo sosem felejtette el azt az éjszakát, amikor megszökött Evaristo elől, de abbahagyta az életben maradását benne.

Egyik délután, Doña Eulalia mellett ülve a folyosón, nézte, ahogy a gyerekei a kávécserjék között rohangálnak.

– Megbántad, hogy kinyitottad nekem az ajtót? – kérdezte.

Az idős asszony elmosolyodott.

– Sajnálom, hogy nem tettem meg hamarabb, pedig nem ismertelek.

Amparo megfogta a kezét.

– Fedél adtál nekem a fejem fölé.

– Visszaadtál nekem egy birtokot.

– Ez méltóságot is adott nekem.

–És társaságot tartottál nekem. Mindegyik megmentette a másikat.

A nap lenyugodott a hegyoldalak mögött. A konyhából pörkölt kávé illata áradt, és betöltötte a folyosót.

Amparo a kezeire nézett. Már nem fájtak, és nem remegtek. Erős kezek voltak, amelyek megtanultak magukért dolgozni, és nem egy olyan férfiért, aki a tulajdonuknak tekintette őket.

A teraszról Nicholas kiáltott:

– Anya, kész a kávé!

Amparo felállt.

Doña Eulalia megfogta a karját.

– Menj a gyerekeiddel.

-És te?

– Én is megyek. Nem fogok megint egyedül enni.

Együtt léptek be a házba.

Négy gőzölgő csésze volt az asztalon.

Egy Eulália asszonynak.

Egyet Amparónak.

Egy Miklósnak.

És még egyet Luciának.

Odakint a kávéültetvények csillogtak a nap utolsó fényében.

És a La Providencia birtokon, ahol évekig csak félelem és hallgatás uralkodott, valami sokkal erősebb kezdett növekedni, mint bármilyen örökség:

Egy kiválasztott család.