1. RÉSZ

00:14-kor egy 3 éves kislány mezítláb lépett be annak a férfinak a hálószobájába, akinek fél Spanyolország kerülte a szemébe nézést, és teljes komolysággal bejelentette neki, hogy néhány perc alatt elérheti azt, amit 6 specialista 3 év alatt nem tudott: elaltathatja.

Gabriel Valcárcel felnézett a laptopjáról.

Lucía az ajtóban állt, sárga, oroszlánokkal díszített pizsamában, és egy szürke, fül nélküli plüssnyulat tartott. Ana lánya volt, aki a La Moraleja-ház egyik szobalánya volt.

– Anyád tudja, hogy itt vagy?

-Nem.

– Akkor menj vissza a szobádba.

– Anya alszik.

– Ez semmit sem változtat a dolgon.

Lucia a mellkasához szorította a nyulat.

– Teresa asszony azt mondja, hogy sosem alszol.

Gábriel egy pillanatra lehunyta a szemét.

Teresa, a nagynénje, 25 éve igazgatta a házat, és nyilvánvalóan elfelejtette, hogy bizonyos dolgokról nem szabad egy gyerek előtt beszélni.

Gabriel 41 éves volt, és egy szállodaláncot, két logisztikai céget, valamint számos irodaépületet vezetett Madrid, Valencia és Málaga között. Nyilvánosság előtt úgy tűnt, mint egy megtörhetetlen ember.

Éjszaka más volt a történet.

Három éven át alig tudott néhány percnél többet aludni. Gyógyszereket, terápiákat, öltözőket, éjjeliőrséget, teljes körű vizsgálatokat próbált ki, sőt, még heteket töltött távol Spanyolországtól is.

Semmi sem működött.

Mindez röviddel apja, Antonio Valcárcel feltételezett halála után kezdődött.

– Felhívom anyádat – mondta Gabriel.

Lucia az ágyhoz rohant.

– Várj, azért jöttem, hogy segítsek.

Előhúzott egy gyerekkönyvet a nyúl mögül.

Gabriel úgy nézett rá, mintha egy másik bolygóról érkezett lény jelent volna meg.

– Lucía, 41 éves vagyok.

– Tudom.

– Rám nem hatnak a mesék.

A lány kinyitotta a könyvet.

– Talán senki sem olvasta fel neked a megfelelő történetet.

Ez a mondat arra késztette, hogy lassan leengedje a telefont.

Valamiért soha senki előtt nem ismerte volna be, Gabriel a fejtámlának dőlt.

Lúcia olvasni kezdett.

Hosszú szavakkal hibázott, újakat talált ki, és minden szereplőhöz más hangot használt. Gabriel háromszor próbálta megállítani.

Nem tette.

A laptop kikapcsolt.

A kávét elfelejtették.

A vállai megszűntek feszülni.

Aztán történt valami, ami 3 évig lehetetlennek tűnt.

Nehéznek érezte a szemhéját.

A légzése lelassult.

Gabriel másodpercekig volt attól, hogy elaludjon.

Lucia abbahagyta az olvasást.

A mosolya eltűnt.

Végignézett a sötét folyosón.

– Mi a baj? – kérdezte Gábriel.

A lány lehalkította a hangját.

– Épphogy csak elaludni készülsz, amikor belép egy hölgy.

Gábriel teljesen kinyitotta a szemét.

– Soha nem alszom.

– Néha majdnem.

– Melyik hölgy?

Lucia az ajtóra mutatott.

– Az, aki kék ruhát visel, és úgy illatozik, mint a virágok a nagymama kertjében.

Gábriel furcsa hidegséget érzett a mellkasában.

-Mit csinálsz?

–Besétál, amikor mindenki azt hiszi, hogy alszom. Odalép az asztalodhoz. Megérinti a poharadat. Aztán hosszan bámul rád.

– Láttad már az arcát?

Lúcia bólintott.

Gábrielnek nem kellett megkérdeznie a nevét.

Az egész házban csak egyetlen nő viselt kék selyemköntöst és levendulaparfümöt.

Teresa Valcárcel.

A saját nagynénje.

És az a személy, akiben Gabriel mindenki másnál jobban megbízott, mióta az apja eltűnt az életéből.

2. RÉSZ

Gabriel nem hívta a biztonságiakat. Lekapcsolta a villanyt, és megkérte Lucíát, hogy tegyen úgy, mintha aludna a takaró alatt.

00:37-kor kinyílt az ajtó.

Teresa kék laboratóriumi köpenyben jött be.

Abban a hitben, hogy Gabriel alszik, elővett egy kis üvegcsét a zsebéből, és néhány cseppet cseppentett a pohár vízbe.

Gábriel meggyújtotta a lámpát.

– Mit tettél oda az előbb?

Terézia mozdulatlan maradt.

Lucia kidugta a fejét.

– Megmondtam, hogy ő az.

Terézia elsápadt.

– A lánynak nem szabadna itt lennie.

– A lány felfedezett valamit, amit hat orvos nem látott.

Gabriel elvette a poharat, de Teresa kikapta a kezéből.

– Ne idd meg!

– Akkor beszélj.

A nagynénje sírni kezdett.

– Ez egy stimuláns.

Gabriel érezte, ahogy a talaj eltűnik.

– Három éve ébren tartasz?

-Igen.

Hátralépett, képtelen volt megérteni.

Teresa elővett egy ezüstkulcsot.

– Apád megígértette velem.

— Az apám meghalt.

– Ezt kellett volna mindenkinek hinnie.

Gábriel lélegzetvisszafojtva bámult rá.

A kulcsra a 614-es szám volt vésve.

Terézia suttogta:

– Ha mélyen alszol, emlékezni fogsz, mi történt a 614-es szobában.

Aztán valaki lekapcsolta az áramot az egész házban.

3. RÉSZ

Parancsként ereszkedett sötétség a házra.

Lucía megragadta Gabriel karját.

Teresa nem sikított. Ez aggasztotta a legjobban.

Úgy viselkedett, mintha évek óta erre az estére várt volna.

„Mennünk kell” – mondta.

– Senki ne menjen el, amíg el nem mondod, mit jelent a 614.

– Ha itt találnak minket, lehet, hogy semmilyen magyarázatot nem fogsz hallani.

Egy csattanás hallatszott a földszintről.

Aztán egy másik.

Gabriel ismerte a biztonsági rendszere hangját. Ha valaki betörte volna a házat, fel kellett volna gyulladnia a vészvillogónak, és bezáródnia a belső ajtóknak.

Semmi ilyesmi nem történt.

Valaki belülről leválasztotta a házat.

Teresa kinyitott egy kis fiókot az öltözőben, és kivett belőle egy régi borítékot.

Az elején Gábriel neve állt, egy levélben, amit azonnal felismert.

Antonio Valcárcel.

Az apja.

Gábriel feltépte a borítékot.

Csak egy cím és egy mondat állt benne: